“A síron túl is szeretni foglak.” – Nálunk ez nem üres ígéret volt…

Kristóf elégedetten dőlt hátra az irodai székében. Ezt a hetet is letudta. A munkatársai hívták, hogy tartson velük a közeli pubba, de inkább még egy órát bent töltött a cégnél. Nem mondta nekik, de szombaton is be fog jönni, legalábbis úgy tervezi.

Nem kap érte nagyobb elismerést vagy több fizetést, de így csak másfél napig kell kibírnia a magány poklát. Kimérten lépdelt a folyosón, miután bezárta az irodáját. Lift helyett is a lépcsőt választotta. Nincs miért rohannia. Az úton is lassan hajtott, nem kellett sietnie. A régi érzésektől vezetve állt meg menyasszonya kedvenc boltjában, vett neki valami apróságot.

A virágosnál ugyanúgy – és nem feledkezett el arról sem, mi a nő kedvenc vörösbora. A ház előtti parkolóban még talált helyet. Megállt az első emeleten, váltott pár szót a szomszéddal, majd a lakásukba indult. Miután bezárta az ajtót, a konyhapultra tette, amit útközben vett. Kellemes meleg fogadta, de ez édeskevés volt, hogy enyhítse a fájdalomtól megkeményedett szívét. Kriszta nem volt otthon, nem várta őt.

Ahogy körbenézett a lakásban, nem érzett mást, csak a magány keserű és kitartó szorítását. Minél távolabb lépett az ajtótól, annál mélyebben gázolt a gyász láthatatlan folyójába. A nője, a jobbik fele, az ő Krisztája nincs többé. Minden nap ezzel a tudattal ébred, tölti a napját, és ezzel a lelket mardosó érzéssel alszik el, ha tud. Az egyetemi gólyabálon ismerkedtek meg.

– Egy életen át táncolnék veled, ha nem lennél olyan kis mamlasz! – mondta a nő, miközben Kristófra mosolygott. Kis mamlasz? – Ez felért egy „hadüzenettel” a férfi számára. Onnantól kezdve mindenben versenyeztek. Együtt jártak az előadásokra és könyvtárba. Kihozták a másikból a legjobbat. Közösen futottak, hogy kiszellőztessék a fejüket egy-egy vizsga után.

FORRÁS: UNSPLASH

Észre sem vették, de már a jövőjüket tervezték. Minden tökéletesen alakult, megkapták álmaik munkáját, és ott voltak egymásnak. Kristóf végtelenül szerencsésnek érezte magát. Talált egy lányt, aki számára olyan természetes sátorozni és túrázni, mint divatosan felöltözni és színházba menni.

A férfi szeme könnybe lábadt, mikor megakadt a tekintete a közös fényképükön.

– Miért nem figyeltél? – inkább kérdezte, mint korholta a képen boldogan nevető nőtől. Az a hülye telefon elvonta a figyelmét, amikor pirosnál lelépett a zebrára. A törékeny női testnek esélye sem volt a hatalmas kocsival szemben. Fél éve már, de mintha minden nap újra és újra megtörténne.

Kristóf a munkába temetkezett. Sikeres lett, de ez eltörpült a fájdalom mellett, amit érzett. Hiába élt, lélegzett, mégis kínzó lassúsággal haldokolt. Minden íztelennek, fakónak és üresnek tűnt Kriszta nélkül. Bármit megtett, csak ne legyen egy szabad perce sem, de az éjszakákkal és a hétvégékkel nem tudott mit kezdeni.

Elment azokra a helyekre, amiket együtt fedeztek fel, de csak még mélyebbre került. Sosem nyúlt drogokhoz, most sem akart. Az altatókat is kidobta. A családja és Kriszta szülei is aggódtak érte, főleg a lány ikertestvére. Betti próbált neki segíteni, de akárhányszor egymásra néztek, a férfi lelke belehalt a látványba. Inkább nem is hívta őket. Lassan már senkivel sem beszélt.

Nem bírta tovább, a padlóra roskadt, és zokogni kezdett. Percekig rázta a sírás, majd a mobiljáért nyúlt, és a névjegyzékben rábökött a keresett névre. Aggódó női hang szólt bele. Hónapok óta nem beszélt Bettivel.

– Könyörgöm, segíts! – súgta neki. Ennyire telt az erejéből. Fél órával később már átölelte a nő, aki annyira hasonlított a menyasszonyára, de mégsem ő volt. Be kellett ismernie, hogy a gyásszal nem tud egyedül megbirkózni. Túl sokáig volt erős, és ez apránként felemésztette. Egyedül maradt, de már nem volt magányos. Talán így sikerül túlélnie. Talán…

Nyitókép: Unsplash