A férjem “háztartásbeli”, de nem csinál semmit!
Mikor összeköltöztünk, még mindig nem volt munkám, ő pedig húzta az igát kettőnkért is. Minden reggelem lidércnyomással indult. A mellkasom összepréselődött, a szívem összevissza vert, és leizzadtam.
Míg levegő után kapkodtam, mindig ugyanaz a gondolat hasított belém: hasznavehetetlen vagyok. Egész nap tennivaló után kutattam. Ha épp nem takarítottam, akkor többfogásos vacsorákon dolgoztam, miközben 0-24-ben járt a mosógép. Csak az ő szavát lestem, mindenben gondoskodni akartam róla.
Mert nem csak az egómról szólt a dolog. Ha félretettem a szégyenem és a bűntudatom, nagyon is jól láttam, milyen kimerült, mennyire megviseli az állandó hajtás. Biztonságos hátteret akartam teremteni neki, ahova úgy érkezhet meg, mint a nyugalom szigetére.
A helyzetünket akkor vetette a szememre, ha néha eggyel többet ivott a kelleténél. „Mikor mész már el dolgozni?” Én csak annyit tudtam felelni: igyekszem. Valóban így volt. És bár végtelen hosszúnak tűnt a kilátástalan keresés, végül mégis találtam állást. Amint megérkezett az első fizetésem, ő kijelentette, szabit vesz ki.
Boldog és büszke voltam. Megérdemli a pihenést, gondoltam. Teltek a hetek, én pedig szemben találtam magam az új mókuskerékkel, amit már megszokhattam volna a tűzhely mellett is. Ez mégis egészen más volt. Ő pedig kezdetben lelkesen támogatott. Kezdetben…
A hetek hónapokká nőtték ki magukat. Szabad óráimat mosással és takarítással töltöttem. Korábban keltem, mint a többi, próbaidős kollégám, elvégre a munka mellett ott volt a háztartás is, a tiszta ruhára és az ehető kajára pedig sajnos szükség van.
FORRÁS: UNSPLASH
A párom épp annyi időt töltött otthon, mintha munkába járt volna, bár még mindig a “jól megérdemelt” pihenését élvezte ki. Esténként ugyanolyan szótlanul terpeszkedett az ágyon fekve, mosdatlanul, mogorván, mintha épp a műszakjából érkezne. Eleinte, ha kértem tőle valamit, megtette, még ha kénytelen-kelletlen is. Később már kikérte magának.
– Még erre is nekem kéne figyelnem?!
– Miért, szerinted én mit csináltam eddig? – kérdeztem vissza ilyenkor, mire szótlanul csörtetett ki a szobából.
Ha jobban végiggondoltam a dolgot, tulajdonképpen nem is értettem, miért csodálkozom. Sosem hitte el, hogy a házimunka nehéz. Sok időt vesz el. Fárasztó. És bármilyen hihetetlen a számára, ha nem tanulsz meg főzni, nem fog menni fejből.
Mikor az állást megkaptam, azonnal szükségem volt egy bankszámlaszámra. Nem volt sajátom – olyan régóta nem volt önálló jövedelmem, hogy semmi értelmét nem láttam. Így az övét adtam meg. Felvetettem, hogy praktikusabb lenne, ha lenne sajátom, saját kártyával, de ő lebeszélt a dologról. Időigényes, nem is beszélve a tranzakciós díjakról, és így sokkal egyszerűbb is, mondogatta.
Eleinte annyiban hagytam a dolgot. Sosem voltam tisztában a pénzügyeivel. Nem mintha nem bíztam volna benne, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, úgy éreztem, amit ő keres meg, az az övé. Nincs jogom beleszólni. Így sokáig a régi rendszer működött bennem. Valahogy fel sem fogtam a nyilvánvalót, hogy már nem csak az ő pénze volt.
Már én voltam az, aki fáradtan estem be az ajtón esténként. De nem várt gőzölgő vacsora az asztalon, nem ajánlkozott senki, hogy krémmel és masszázzsal enyhítse a tagjaimat égető fájdalmat. Reggelente nem állt frissen főzött kávé az asztalon. Csak egy cetli a kézírásával: „Majd jövök.”
Míg én dolgoztam, fogalmam sem volt, mivel tölti a napjait. Hinni akartam a kapcsolatunkban, még akkor is, ha fájt hazatérni az üres lakásba. Sokáig áltattam magamat, hogy megérdemli a kikapcsolódást. Tartozom neki ennyivel. Csak épp volt egy ordító különbség kettőnk között, amit sokáig, túl sokáig nem akartam meglátni.
Míg ő eltartott, ő kereste a pénzt, mindketten dolgoztunk.
Mikor én váltam kenyérkeresővé, épp ő lett az, aminek addig olyan sokszor neveztek, és amit jobb híján szó nélkül lenyeltem: “kitartott”. Csak épp ő, velem ellentétben, ezt egy cseppet sem bánta. Észre kellett végre vennem a nyilvánvalót. Lehetek tündér a konyhában, szajha az ágyban, emancipált karrierista… akármilyen szerepet magamra ölthetek. A tiszteletét egyikkel sem fogom elnyerni.
Nyitókép: Unsplash
