Mit tegyen egy tanár az iskolai erőszak ellen?

Fullasztóan meleg nyári nap volt, az iskola betonudvara csak úgy ontotta magából a meleget, ami beszorult az épület L alakjának hajlatába. Luca pedig pont oda tartott. Tudta, hogy a fiát valahol a „veszélyzónában” találja. 

Így nevezte magában azt a területet, ahol a harmadikosok focizni szoktak, esetleg kosarazni, a kisebbek pedig ott rohangásztak közöttük, hátha ők is labdához juthatnának valahogy. A negyedikesek már nem foglalkoztak ilyesmivel, az épület másik, nyugodtabb sarkában nyomkodták elmélyülten a telefonjaikat.

Lucának általában eltartott egy pár percig, amíg felfedezte a sodródó gyerek kavalkádban a fiát. Majd még egy kis idő eltelt, amíg balesetmentesen meg tudta közelíteni. De aznap történt valami, ami elvonta a figyelmét a keresgélésről: egy pár évvel idősebb srác hangosan fenyegette a fia egyik osztálytársát, Zétényt.

Nem is tudta, hogy kerülhetett oda ez az idegen gyerek, hiszen az udvar csak az alsósoké volt. Mindenesetre egy fejjel magasabb volt Zéténynél, és határozottan arról volt szó köztük, hogy a kisebb mindjárt kap egy jó alapos verést. Mondjuk Zétény sem hagyta magát, egy másik harmadikos is rögtön mellette termett, nem hiába volt ő a falkavezér az osztályban.

Apró, zömök termete ellenére volt benne spiritusz, és senki sem mert neki ellentmondani eddig. A helyzet kezdett veszélyessé válni, így Luca habozás nélkül köztük termett.

– Ez egy betonudvar, itt nem lehet verekedni, megsérültök! Amúgy meg egy iskola, ahol szerintem tilos is! Egyébként pedig – fordult a nagyobb fiúhoz – miért akarsz te bántani egy kisebbet? Egyáltalán, mit keresel itt?

Legnagyobb megdöbbenésére a fiú szeme könnybe lábadt. Sírástól és a tehetetlen dühtől elcsukló hangon felelte:

– Ez a gyerek bántja az öcsémet, aki csak elsős. Minden nap csúfolja és lökdösi. A múltkor úgy meglökte, amikor mentek át az ebédlőbe, hogy majdnem egy kocsi elé esett.

Luca csak ekkor vette észre a háttérben meghúzódó aprócska fiút. Még elsősnek is kicsi volt, és nagyon megszeppenve állt a bátyja mögött. A haragja egyszerre Zétény ellen fordult:

– Zétény, ez igaz?!

A fiú nem válaszolt, csak állt leszegett fejjel. Luca nem értette. Zétény jó családból származó gyerek, szeretik, foglalkoznak vele. A fiúnak voltak ugyan túlkapásai az osztálytársaival szemben, de nem ilyenek. Hogy egy elsőst bántson? Ezt soha nem gondolta róla. Pedig látszott rajta, hogy igaz a történet.

– Zétény, egy elsőst?! De hát kicsi, és most ismerkedik az iskolával! Segítened kéne, nem bántani! Keressétek meg a tanító néniket és beszéljétek meg ezt, de rögtön!

Ekkor lépett oda egy nagyon feldúlt anyuka:

– Tanárnő, ez a fiú már sokszor bántotta Ábelt – mutatott a kicsi fiúra. – Én szóltam is a tanító néninek, de nem tudott tenni semmit. Ezért kértem a nagyfiamat, hogy rendezze a dolgot.

Luca ránézett a sírástól már rázkódó nagyfiúra, aki láthatóan nem volt verekedős alkat. Talán életében először szánta rá magát a dologra. Aztán szembenézett a feldúlt anyukával, a megszeppent tekintetű elsőssel, és zavarba jött.

– Sajnálom, én nem vagyok tanár. Csak ismerem Zétényt, a fiam osztálytársa. De ott a tanító nénijük, Mariann. Vele beszélje meg! – És már oda is intette a közelben álló nőt, aki azonban közölte, hogy nem tehet semmit: Zétény ilyen, hiába beszél vele. És elkezdődött egy kétségbeesett panaszáradat…

Luca hallgatta, közben fél szemmel látta, hogy Zétény már el is tűnt az udvar másik végében.

A panaszos család pedig a kisfiú délutános tanító nénijéhez ment, aki szintén széttárt kézzel reagált. Luca tehetetlennek érezte magát. Már bánta, hogy közbelépett. Gyorsan elköszönt, és a fiát is magával húzta.

„Otthon beszélnünk kell az iskolai agresszióról – emlékeztette magát. – De mégis mit mondhatnék?” Szinte menekült az udvar fojtogató hőségéből. Mariann néni pedig nem mozdult, csak állt az udvar közepén, a veszélyzónától távol…

Nyitókép: Unsplash