Egy férfi is félhet a magánytól…

Lopva nézlek. Olyan gyönyörű vagy, mikor rabul ejt a feladat, amin épp ügyködsz. Imádom ezeket az elcsent pillanatokat. Ezek az én féltett emlékeim, még ha neked olyan természetesek és unalmasak is, mint a napi rutin. 

Számomra igazi kincsek, mert ilyenkor nem viselsz álarcot, ami mögé elrejted a valós énedet. Ez vagy te, a nyers, mégis kifinomult valóságodban. Nem tartalak gyengének vagy sebezhetőnek, csak kendőzetlenül őszintének. Ekkor látlak annak, ami vagy: embernek, nőnek, akit nem engednék ki a világba, mert az nem érdemli meg, hogy részese légy.

Néha felpillantasz, összeakad a tekintetünk, elmosolyodsz. Ráncolod a szemöldököd, rosszallóan csóválod a fejed, majd újra a munkád felé fordulsz. Néha a fejeden felejted a szemüvegedet, és úgy dolgozol tovább. Semmitmondó motívum, de én újra és újra rácsodálkozok a szépségedre. Szolidan bújsz meg a munkatársaink között.

Ők még nem tudják, de nem is rájuk tartozik, hogy már rég együtt vagyunk. Nem rossz ez a hely, de az intrikát itt sem kell nagyítóval keresni. Szinte hallom, hogyan győzködnének, hogy ne maradj velem: elvált, csóró… és még ki tudja, mi mindent duruzsolnának a füledbe. Engem se hagynának ki a jó tanácsokból: a fiatalabbak szexisebbek, nem őszülnek és nincsenek ráncaik.

Este nézlek, ahogy alszol. Gyönyörködöm a ráncaidban és az ősz hajszálaidban. Megsimítanám az arcodat, úgy érezném a tested lágy melegét, ami engem is átjár, ha hozzád érek. Megáll a kezem a bőröd felett. Tudom, hogy felébresztenélek a cirógatással, így inkább visszahúzom az ujjaimat és melléd bújok.

Féltem, hogy egyedül maradok a válás után.

Sosem hittem, hogy az íróasztal túloldalán találom majd meg azt a boldogságot, ami után évekig hiába sóvárogtam. Te megértettél és elfogadtál a hibáimmal együtt. Pedig nagyon féltem, hogy ez közénk áll majd. Más orvoshoz küldött, mert esténként rémálmok kínoznak, mióta balesetet szenvedtem. Bezzeg te…

FORRÁS: UNSPLASH

Ha rosszat álmodtam, addig simogattál és szólongattál csendben, míg fel nem ébredtem. Visszahoztál a valóságba, ahol biztonságban voltam melletted. Nem érdekelt, hogy könnyekben és verejtékben úszott az arcom. „Semmi baj! Nyugodj meg!” – súgtad csendben, alig hallhatóan. Egyre ritkábban álmodtam rosszat, bár tudtuk, hogy teljesen sosem fog megszűnni ez a lidércnyomás.

Én is elfogadtam, hogy időnként neked is fájdalmaid vannak. Orvoshoz kell rohannunk az éjszaka közepén, és néha el kell felejtenünk a hétvégi programokat. Az “egészségben, betegségben” nem üres frázisok voltak, pedig még gyűrű sincs az ujjunkon. Talán soha nem is lesz. Régóta tisztában vagyok vele, hogy nem azon múlik a boldogság. Ahogy a nagy szavak is néha üresen csengenek – de nem akkor, amikor egymás mellett vagyunk.

Veled minden más, nem félek tőled kérdezni, mert a választól sem tartok, akkor sem, ha nemleges. A vitákat is élvezem, az ismétlődő köröket, mert lehet, hogy emelkedik a hangunk minden nekifutásnál, de a végén együtt nevetünk. Még azon is, ha egy lépéssel sem jutottunk közelebb a megoldáshoz, csak egy újabb közös emlékkel lettünk gazdagabbak.

Hiába voltam óvatos, mégis felébresztelek. A félhomályban rám nézel csillogó szemeiddel. Nem szólsz, csak várod, hogy mit akarok. Magam sem tudom – csak azt, hogy nem akarlak elveszíteni. Ritkán kaptam az életem során második vagy harmadik esélyt. Ezen a téren szűkmarkú volt a sors.

Kérdően ráncolod a homlokod, mint napközben az irodában, majd elmosolyodsz. Kinyújtod a karod, és magadhoz húzol. Aggódva kérded, hogy gond van-e, de csak megrázom a fejem. Minden rendben van. Azóta, hogy itt vagy velem.

Nyitókép: Unsplash