Rejtett alkoholizmus: Amikor csak “lazítasz” egy kicsit…

Rengeteget jártunk bulizni, de valahogy fel sem tűnt a dolog. Huszonévesen romkocsmákban ütni el az időt, ordítva nevetni, miközben végigfuttok az éjszaka fényeiben fürdő utcákon? Minden fiatal ilyesmiket művel.

De az idő telik, te pedig fel fogsz nőni. Már nem találod szórakoztatónak az ilyesmit. Én is egyre inkább amolyan külső szemlélőként pillantottam végig a részegen tomboló tömegen, ha elmentünk valahova. Szánalom és valamiféle taszító érzés nyomasztó elegye kavargott bennem. Kívülről nézni, mit is jelent egy ilyen “hatalmas buli”, meglátni a valóságot… kiábrándító. Valahogy magához téríti az embert.

Ez már csak így van. A barátainknak is, ahogy mondani szokás, “benőtt a feje lágya”. Megházasodtak. Gyerekeik születtek. Lenyugodtak, megtalálták a helyüket. De egyvalami soha nem változott. Valami, ami – ahogy telt az idő – egyre inkább zavart.

– Most a héten szabin voltam, elvoltam itthon, tettem-vettem, tudod… – mesélte egy ízben Robi, a régi barátok egyike – és néha megittam egy sört. Szomjas voltam, úgy voltam vele, még egy belefér, nem nagy cucc. Tudod, hogy nem vagyok egy nagy ivó. Aztán, ahogy nézem az üres dobozokat, összeszámoltam, mennyit ittam meg naponta kábé…

Sosem kommentáltam az ilyen beszámolókat. Én láttam azt, amit ők valószínűleg nem. Hogy mindegyikük “nagy ivó”. Ha meg voltunk hívva, literszámra folyt az alkohol. A párom pedig kisfiús izgatottsággal várta az összejöveteleket. Azt mondogatta, hogy nem ez a lényeg. Hogy csak szeretne kikapcsolódni, lerázni magáról a stresszt, a hétköznapok nyűgét. Szeretne együtt lenni azokkal, akiket szeret.

FORRÁS: UNSPLASH

Én pedig egyre ritkábban tartottam vele. Ha mégis elmentem, az inkább amolyan udvariassági látogatás volt. Kedvetlenül üldögéltem az olcsó padok egyikén. Zavartak a kocsmák törzsvendégeinek kiabálásai. A rengeteg mélyenszántónak hitt, se eleje, se vége ostobaság, amit az emberek részegen összehordanak. A testük és leheletük bűze, ami belengte ezeket a helyeket.

Próbáltam úgy tenni a párom kedvéért, mint aki jól érzi magát, de az ilyesmi sosem volt az erősségem.

– Nem akarlak megbántani, de te ezt szerintem azért nem érted, mert nincsenek barátaid – jegyezte meg egy alkalommal. Valóban, mindig is kevés barátom volt. Már rég elengedtem addigra a népszerű csaj túlidealizált képét, amilyen az ember lánya tiniként szeretne lenni. Ők pedig elkönyveltek amolyan “magának való” csajnak.

Az ilyen összejövetelek vége általában ugyanaz volt: a férfiak zavaros tekintettel, ültő helyükben is kissé dülöngélve osztották az igét. Egyre fokozódó hangerővel, ahogy fogyott a pia az asztalról. Munka után a kocsma várta őket, vagy a dobozos sörök a hűtőben, a pálinka a kamrában. Mi, csajok, pedig vagy beértük egy-egy pohárka likőrrel, vagy maradtunk az üdítőnél.

Elvégre, a férfi megissza a magáét. Megérdemli: “kidolgozza a belét”. Ha mégis túlzásba vinné? Az asszony dolga az, hogy rászóljon és hazatámogassa. Vagy ha kell, feltakarítson utána. Ahogy én is megtettem. Ha néha előfordult ilyesmi, elintéztem annyival, hogy megesik, nem olyan nagy dolog. Sok időbe tellett, mire belenyugodtam, elfogadtam a tényt, hogy hiába várok a csodára.

Az én baráti köröm változott, átalakult, más dolgok váltak fontossá. Egyre inkább megválogattam, kit fogadok a bizalmamba. A párom és a barátai ugyanolyan huszonéves kölykök maradtak. Talán azért is tudatosult bennem ilyen lassan, hogy igenis normális, amit érzek, mert valahogy mindenütt csak ezt láttam. És nagyon sok helyen ezt látom, ha körülnézek még ma is.

Egy családban, egy baráti társaságban, egy céges összejövetelen… Csak ugyanazt tudom kérdezni, amit a páromtól kérdeztem annak idején, és amire azóta sem kaptam választ. Próbáld meg elképzelni, hogy úgy jövünk össze Robiékkal, hogy nincs alkohol. Csak üdítő van, és beszélgetünk. Ha elvesszük a piát az asztalról, mi marad, ami összetart titeket?

Nyitókép: Unsplash