Későn jöttem rá, hogy a szerelmed nélkül elveszek…
– Két percre bemehet, de nem többre! – mondja az orvos rezzenéstelen arccal. Remegve állok a kórterem előtt, ki tudja, milyen látvány fogad az ajtó túloldalán. Ahogy belépek, a nővér kérdőn rám tekint. A mögöttem álló orvos beszél helyettem.
A nő bólint, majd kilép az ajtó elé, de még figyelmeztet: méri az időt és visszajön. Hamarabb, mint szeretném. Nem hiszem el, hogy te fekszel az ágyon és küzdesz minden egyes lélegzetért. Képtelenség, hogy elveszíthetem a férjem. Annyifelé kellett figyelnem, munka, gyerekek, háztartás.
Gépiesen szóltam bele a telefonba, amikor felhívott az ismeretlen szám. A rendőr egyhangúan darálta, autóbalesetet szenvedtél, kórházba szállítottak. Először dühös voltam, hogy nem érsz haza időben a bevásárlásból. Aztán ahogy közelebb értem a kórházhoz, akkor esett le, hogy talán nem látlak többé. A szürke, komor épület döbbentett rá, hogy fiatalon lehetek özvegy, alig tíz évnyi házasság után.
Tíz év. El se hiszem, így elrepült az idő felettünk. Mintha tegnap kérted volna meg a kezem, persze akkor is dúltam-fúltam, mert nem értél oda a megbeszélt időre. Durcásan álltam veled szemben és kértelek számon:
– Hol voltál?!
– Virág nélkül nincs lánykérés – mondtad csendben, a csokrot szorongatva. Alig hatott meg, de végül csak igent mondtam. Viharos a kapcsolatunk, sokszor vitázunk. Jobban mondva én, mert nem akarok alulmaradni. A pillanatnyi meghátrálás a gyengeség jele, és félek, hogy azonnal átveszed az irányítást. Mennyire nem számít ez most, hogy az ágyad mellett állok, és csövek lógnak ki belőled!
FORRÁS: UNSPLASH
– Gyere vissza hozzám! – súgom, miközben megérintem a sebes arcodat. A nővér jelzi, lejárt az időm. Ennyi? Voltak napok, amikor te is csak két percet kértél, hogy átölelhess… Tiltakoznék, de itt nem nyerhetek. Annyi “vigaszt” kapok, hogy ha változás áll be az állapotodban – bármi is legyen az -, felhívnak.
A gyerekek ma anyámnál alszanak. Nyomasztó az otthonunk csendje. Annyiszor mondtad, milyen jó lenne csak egy pár estét összebújva, kettesben tölteni… Mennyi elszalasztott lehetőség, hogy egymásra figyeljünk! Jobban mondva, hogy én figyeljek rád. Kínoz a felismerés, hogy az elvesztegetett időt nem hozza vissza semmi…
Annyira velem akartál lenni, de én kérlelhetetlenül szállítottam a kifogásokat. Minden apróság fontosabb volt, mint mi. Nyugodt szívvel gondoltam, hogy mindig itt leszel. Olyan biztos pont vagy az életemben, mint ahogy vasárnap után a hétfő jön. Azt hittem, lesz még időnk egymásra – ha a gyerekek felnőnek, ha kertes házba költözünk, ha majd nyugdíjasok leszünk…
Azzal, hogy elveszíthetlek, a rideg valóság kegyetlenül arcul csapott.
Nem vagyok vallásos, mégis egy második esélyért fohászkodom. Észre se veszem, hogy az esküvői fotóinkat nézegetem, majd zokogva teszem fel a kérdést magamnak: miért nem szerettelek jobban? Talán nem igyekeztél nap nap után, hogy a kedvembe járj? Gyakran vettél egy szál virágot, vagy a reggeli kávém mellé tetted a kedvenc csokimat. Ahogy elsétáltál mellettem, mindig gyengéden megérintettél.
Pici, kedves figyelmességek, amiket természetesnek vettem. Nem biztos, hogy minden nő megkapja ezt a párjától, de nekem megadtad, mert vágytál a szerelmemre. Tíz évnyi házasság után is vonzónak láttál. Még mindig égett benned az a szenvedély, ami bennem lassan kikopott. A munkában és a sportban kerestél vigaszt, nem pedig egy másik nőnél. Amikor kérdőre vontalak, azt felelted, nekem akarsz tetszeni. Ezért is zsörtölődtem, pedig nem kellett volna.
Az éjszaka közepén bámulom az üres helyedet az ágyunkon. Csak még egyszer hozzád bújhatnék, csak kapnék még egy esélyt! Megcsörren a telefon. Félve veszem kézbe, majdnem elejtem, amikor a kórház számát írja ki. A nővér szól bele. Könnybe lábad a szemem a hallottaktól.
– Köszönöm! – nyögöm ki, majd lerakom.
Magadhoz tértél, engem hívtál. Rohanok hozzád – remélem, lesz még időm igazán szeretni téged!
Nyitókép: Unsplash
