Melegként nem akart szégyent hozni a családjára, ezért végzett magával

Rendszeresen együtt buszoztunk a suliba, amolyan hangtalan, néma beszélgetések voltak ezek. Tisztában voltam vele, hogy ő ”más”. Igen, akkor még így hívtam magamban. Nem azért, mert meg akartam bélyegezni, hanem mert nem tudtam, hogyan nevezhetném.

Tizennégy éves voltam, és nem sok fogalmam volt a homoszexualitás mibenlétéről. Nem volt olyan felnőtt a környezetemben, akivel lehetett volna akár csak érintőlegesen is beszélni a témáról. Az internet meg akkor még nekem csak az iskolában, informatika órán, meg a könyvtárban volt elérhető. Így ott sem igazán lehetett szabadon olvasgatni.

Szóval reggelente az egyik alföldi kisvárosból a nagyobb alföldi városba, a környék elit gimijébe utazgattunk együtt. Szerettük ezt a gimit, mert szabados volt, fiatal és jobbára jó arc tanárokkal. Legalábbis ezt hittem én, ezt akartam hinni. Ahogy Áron is bizhatott ebben. Legalábbis ezt érzékeltem rajta. Fogalmam sincs, hogy mi játszódhatott le a szótlan, végtelenül zárkózott fiúban.

Csak azt tudtam, hogy szeretnék neki segíteni, szeretném, ha tudná, hogy nincs vele baj. Nem beteg vagy aberrált. És még csak nem is más. Bár magamban azért megkönnyebbültem, amikor megbizonyosodtam róla, hogy nekem lányként száz százalékig a fiúk jönnek be. Valahogy ösztönösen is éreztem, hogy rohadt nehéz élet várna rám, ha a lányokat szeretném.

Áronon egyértelműen látszott, hogy a fiúkat szereti. Igyekezett rejtegetni, de lehetetlen volt. Valahogy áradt a lényéből. Aztán az egyik reggel már nem volt a buszon. Meglepett, de egyértelműnek vettem, hogy beteg lett. Nem sokkal ezután furcsa suttogások vették kezdetét egy a gimibe járó fiúról, aki öngyilkos lett. Elképzelhetetlennek és pletykaszagúnak tűnt. Kamaszos kitalációnak. De valamiért végigfutott rajtam a hideg.

FORRÁS: UNSPLASH

Szorongó tiniként nem egyszer találtam én is szembe magam kilátástalansággal, olykor játszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha… de tovább soha nem jutottam. Főleg, mert valami csoda folytán ilyenkor mindig bekopogott a szobám ajtaján az anyukám – azt hiszem, ez az anyánk hetedik érzéke -, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele tévézni/sétálni/kakaózni. Mikor éppen mi jutott eszébe. Persze sokszor elküldtem egy „hagyjál békénnel”, de azért jó volt a tudat, hogy fontos vagyok neki.

Fogalmam sincs, hogy Áron mit érezhetett, amikor egy ködszitálós novemberi hajnalon kisétált a kertjük végébe, és valamilyen borzalmas véletlen folytán senki nem nyúlt utána.

Senki nem ébredt fel a házban – pedig mind otthon voltak, anya, apa, hugi -, hogy odarohanjon és megölelje az önmagától megrémült, megundorodott fiút. Áron már soha nem tudja meg, hogy az anyukája mennyire szerette, és mennyire szeretné most is, ha láthatná egy másik férfi oldalán, boldogan. Ehelyett az anyukájának nem maradt más, mint hogy remegve sírjon a 15 éves kisfia sírja felett.

A szülők nem bírtak szembenézni a ténnyel, hogy a fiuk eldobta az életét, mert félt a szégyentől, a kirekesztettségtől. Áron apukája sokáig azt terjesztette, hogy a fia azért végzett magával, mert túl magasak voltak a gimiben az elvárások. Ezt egyértelműen tudtuk, hogy nem igaz. Áron lazán vette a gimiben támasztott elvárásokat, kitűnő tanuló volt.

Végül Áron húga révén megtudhattuk, a számunkra amúgy is egyértelmű igazságot: azon a hideg őszi hajnalon a testvére felkötötte magát a kert végében álló diófára. Ahogy azt a búcsúlevelében megfogalmazta: nem akart szégyent hozni a családra a fajtalankodásával. Úgy érezte, hogy nem méltó az életre, ezért inkább a kegyetlen, fulladásos halált választotta.

Évekig kínzott a gondolat, hogy ha legalább egyszer veszem a bátorságot és merek mondani neki valamit, amivel kifejezem, hogy úgy tökéletes, szerethető, ahogy van, akkor talán-talán az utolsó pillanatban nem löki ki maga alól a hokedlit?! Nem tudhatom, azt viszont egy életre megfogadtam, hogy soha, de soha nem fogom kétszer meggondolni, hogy kiálljak-e valaki mellett, akinek úgy érzem, hogy szüksége lehet rá.

Réka történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash