Fáj, hogy nem tudok apát adni a gyerekemnek!

Szíve legmélyéből irtózott a szombati játszóterezéstől, ahogy a vasárnapitól is. A hétköznapokon kimondottan szerette, csak a hétvégék voltak neccesek.

Mondjuk, a vasárnapok szerencsésebbek voltak, akkor kirándultak, moziba mentek, nyáron strandoltak Bencével. De nem lehet az egész hétvégét végigstrandolni tavasztól őszig, a fia pedig igényelte a friss levegőt és a társaságot.

Hétköznap délutánonként az anyatársakkal általában megtalálta a hangot. Voltak ismerősök is köztük, a gyerekeket pedig kimondottan szerette. Sokan már messziről integettek: „Nézd, lehorzsoltam a térdem!” „Új biciklim van!” „Kérsz homoksütit?” Persze mindig kért homoksütit és megcsodálta az új bicajt, vagy illedelmesen szörnyülködött a horzsoláson.

És már hallgatta is az asszonytársakat, hogy milyen úton-módon sikerült szert tenni arra a sebre Zétikének. És hogy az új bicajt milyen trükkös akcióban vásárolta az ügyes anyuka. Olyan volt, mintha egy állandó beszélgetésfolyamba kapcsolódna be, ami igazán be sem fejeződött, csupán abbamaradt előző nap. De a hétvégék nem ilyenek voltak.

Szombaton megjelentek a játszótéren az apukák és a nagyszülők, az anyukák többsége pedig eltűnt. Valószínűleg főztek, takarítottak vagy kikapcsolódtak, ez sohasem derült ki igazán. A nős férfiak gyorsan találtak maguknak sorstársat, akivel kielemezhették az előző napi meccset vagy a munkát. Az elváltak jól elkülönültek tőlük, ők mindig a gyerekeket követték.

FORRÁS: UNSPLASH

Igyekeztek velük annyi időt tölteni, amennyit csak lehet, és nagyon, de nagyon vigyáztak a gyerek új ruhácskájára. El is gondolkodott rajta: vajon azok a gyerekek, akinek kevésbé gondos elvált apa jutott, vajon hol vannak az apás hétvégéken?

A nagyszülők többnyire párban érkeztek, leginkább egy, maximum két unokával. Ők még az elvált apukáknál is több időt töltöttek a gyerekekkel, lesték minden lépésüket, kontrollálták minden mozdulatukat. És kiharcolták nekik a legjobb hintát a játszótéren. Időnként azért a nagymamák egymásra találtak és jól megbeszélték a fiatalok modern nevelési elveit, kicsit sem zavartatva magukat a néhány ott lézengő modern szülő által.

És itt volt ő és a kisfia, Bence. Neki ritkán akadt sorstársa. Az ő gyerekét nem vitte le az apukája szombatonként a játszótérre, mert nem volt neki. Vagyis dehogynem, valahol Angliában – talán épp homokvárat épít az új szerelme kisfiával, a sajátját pedig itt hagyta rá. Hogy ő legyen az apja és anyja is egyszerre.

Nem baj, jól megvoltak ők ketten. Az apai nagyszülők nem akartak tudni róluk, az ő szülei pedig régen meghaltak, egy kis lakást és tengernyi bánatot hagyva maguk után. Ebben a kis lakásban éltek a kicsivel. Nem volt tragikus a dolog, nem is sajnáltatta magát érte senkivel. Nem keresett rosszul, megéltek, csak az időhiány ne lett volna.

Bence volt a legfiatalabb a bölcsődében. Így is szerencsés, hogy olyan munkahelyet talált, ahol nem balhéztak vele, ha a gyerek beteg lett és otthon kellett vele maradnia. A bölcsiszünetekben pedig bevitte magával a “dolgozóba”. Bence imádta ezt, és szívesen segített az anyukájának meg a kedves néniknek. Neki pedig a kisfiúé lett minden figyelme, amint végzett a munkával.

Igyekezett neki megadni mindent, amit lehetett.

Mindent, amit ő két szülőtől kapott meg annak idején. Mindenki csodálta a türelmét, az odaadását. Sokszor hallotta, hogy igazán jó anya – de ő nem érezte magát elégnek, mert nem tudott apát és nagyszülőket adni Bencének. Erre ezeken a szombatokon ébredt rá, amikor körülvették a csonka vagy egész családok. Azok a családrészek, amik hétköznapokon nem tűntek fel a játszótéren.

Ilyenkor mindig egy kicsit szomorú lett. Bence szívesen csapódott bárki apukájához, élvezte, hogy játszanak vele. Időnként néhány férfit apának is szólított. Ezek kínos pillanatok voltak, ilyenkor zavartan bocsánatot kért és odébb húzta a kicsit játszani. A fia magánya mindig szíven ütötte – a sajátjával már régen nem foglalkozott…

Nyitókép: Unsplash