Fekete István, aki türelemmel “szenvedett” a felesége mellett

„Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.” – így ír a természetről minden idők egyik legolvasottabb magyar írója. 

Az élővilág halk szavú krónikása minden fájdalmát a fák között hagyhatta: rendszeridegen mivoltát, felesége mániás depresszióját és az állandóan újratermelődő igazságtalanságot.

Habár messzire kerültem a kamaszkori regények és állatmesék világától, én is ama olvasók népes táborába tartozom, akiknek ott van egy-egy gyűrött vagy hiányos borítójú Fekete István kötet a polcán. Gyerekkorom meghatározó élménye volt a Vuk és a Tüskevár, de akkor még nem tudtam, hogy szerzőjük sokkal több volt, mint ifjúsági regényíró.

Tolla nyomán csodás megfigyelések születtek az állat- és növényvilágból, de írt forgatókönyvet és novellákat is a paraszti életről, istenhitről. Felnőtteknek szóló írásai hasonlóan jelentősek, a politika azonban – mint oly sokszor a magyar történelemben – ezúttal is közbeszólt. Zajos siker volt az 1939-ben megjelent Zsellérek, noha az író nem sejtette, hogy a Horthy-rendszerben írt regény a Rákosi-rendszerben ekkora hullámokat fog verni.

Hiába adták ki újra számos alkalommal, néhány év múlva tiltólistára került a könyv, amelyben Fekete leírta, hogy az árokparton felakasztottak egy idős parasztot. Ilyen ugyebár nem történhetett meg… A rendszerváltásig tartott a tiltás, ám utána is csupán csonkított kiadásokhoz lehetett hozzájutni egy darabig.

FORRÁS: FORTEPAN / HUNYADY JÓZSEF

A rendszer kegyetlenségét saját bőrén tapasztalta meg: egy nap ávósok vitték el, és annyira megverték, hogy elvesztette fél szemét és veséjét. Soha nem beszélt nyilvánosan a vele történtekről, így egyéb elméletek is napvilágot láttak, az író fia azonban többször is megerősítette később, hogy szüleit megfélemlítették, nehogy kiderüljön az igazság.

Kényszerpályán aratta le az irodalmi babérokat

Irodalmi pályáját tekintve is a partvonalra sodorták. A jól menő pesti minisztériumi állásból kényszernyugdíjazták, osztályidegenként családját se tudta eltartani. Eredeti szakmájában, mezőgazdászként se dolgozhatott, patkányirtással, uszálykíséréssel foglalkozott, mire tanári álláshoz jutott. E kényszerpálya terelte az írót az ifjúsági regények felé, elvégre az állatok csak nem veszélyesek a rendszerre. Első állatregénye a Kele volt, a sérült gólya, akit társai otthagytak, és idegen közegben kellett boldogulnia. Vajon magára gondolt az író?

Mi, olvasók, persze csak hálásak lehetünk, hogy olyan figurák költöztek be a nappalinkba, mint Lutra, Bogáncs, Hú és a többiek. Állatregényei nyomán nemcsak azt ismertük meg, hogy milyen a „nap vörös tányérja” vagy hogy „a berekben nincs protekció” vagy hogy az „erdő kitárja magát”, de feltárul az író humanista mivolta is, hogy mennyire fontos egymás elfogadása, szeretete. Ahogy egyszer megfogalmazta: „Az én irodalmi célom világos: béke és szeretet az élet minden rezdülése iránt.”

Házassága időzített bomba volt

A természet iránti rajongását a génjeiben hordozó Fekete István magánéletében is szerény, békés ember volt. Ajkán érték a boldog idők, ahol gazdatiszti munkája nyomán fellendült a birtok, megnősült, és elindult az irodalmi pályafutása is. Nyugodt derű kísérte akkor is, amikor lóháton járta a gazdaságot, és akkor is, amikor felesége mániás depressziója a hullámvölgy legalján volt. Többen tanácsolták neki, hogy váljon el, saját fia is megkérdezte egyszer, hogy tudott ilyen sokáig együtt élni Edittel.

Fekete azonban megvédte asszonyát, és élete végéig kitartott mellette, hiába írta, hogy „Házasságunk alatt mindig úgy éreztem, mintha egy ekrazitos hordón ülnék, amelynek a gyutacsát már meggyújtották. A kérdés tehát csak az, hogy mikor fog felrobbanni alattam a hordó. Mert hogy felrobban, az biztos.”

Ugyanolyan könnyedséggel írta meg regényeit, ahogy a madarak vándorlását figyelte, vagy épp búza vetőmagot nemesített. És én most is a Vuk megteremtőjeként emlékszem rá, amely csodálatos összegzése Fekete István prózájának: olyan állatregény, ahol egy tökéletesen leírt természeti környezetben győzedelmeskednek az alapvető emberi értékek, a szabadság, a bátorság és a szolidaritás.

Nyitókép: Fortepan / Hunyady József