Egy 90 éves nénitől tanultam: élni vagányan kell!

Van egy néni a környékünkön. Ő a kedvencem az egész utcából. Tavaly múlt 90 éves. Ezt onnan tudom, mert elmesélte, hogy a kilencvenedik születésnapjára kapott a várostól egy hatalmas ajándékkosarat és kilencvenezer forintot.

Azt mondja, az jól jött, lehet, ha megéri a százat, akkor százezret kap – de azt köszöni, inkább nem próbálná ki, mert nem nagyon éri meg százezer forintért még annyit élni. Huncut, fiatalos mosollyal az arcán mondta, nem panaszképpen.

Panaszkodni nem nagyon szoktam hallani, de finom, ironikus humorát nagyon kedvelem. Egyedül él a házában az állataival. Már a dédunokája is egyetemista. Mindenki itt él a családjából a városban, tartja is velük a kapcsolatot, csak sajnos a menye meg a fia szerinte már nagyon meg vannak öregedve, sokat is betegeskednek, így keveset találkoznak.

Egy kutyája és változó számú macskája van. Nem az állatbolond típus, inkább az, akihez minden kóbor állat szívesen beköltözik, és nála otthonra lel. Nem tudom, hogy csinálja, de ha elmegy otthonról, az összes állata – a macskák is – a kertkapu környékén lebzselnek, és várják, hogy hazatérjen. Az emberekhez is mindig van egy-két kedves szava.

Még kisgyerekes anyuka voltam, amikor megismerkedtünk egymással. A gyerekeim kedvelték az állatait, mert mindig nagyon szelídek voltak, mi pedig jókat beszélgettünk a kertkapuban. Olykor kaptunk tőle egy csokor kaprot vagy egy tál cseresznyét. Én pedig szívesen vásároltam be neki azt az egy-két apróságot, amiért a szupermarketbe kellett volna elmennie.

FORRÁS: UNSPLASH

Egyszer behívott a házba magához, már nem tudom, milyen apropóból, és megakadt a szemem a fényképein. Mintha a Grease című musicalből léptek volna ki az alakok. Bőrdzsekis, vagány, hátranyalt hajú srác a motoron és csinos, libbenő szoknyás, karcsú derekú, copfos lány mögötte. Látta, hogy a képet nézem, ezért megjegyezte:

– Az ott az uram meg én voltunk régen!

– Nahát! – válaszoltam. – Micsoda belevaló pár voltak!

– Bizony ám! Nemcsak a Pisti tudott motorozni, hanem én is! Megtanított rá! És maga, kedvesem, tud vezetni? Mindig csak az urát látom a kocsival!

– Nem, azt nem, nem az én világom! Félek tőle – vallottam be zavartan. – Meg már kicsit idős is vagyok megtanulni – tettem hozzá mentegetőzve.

– Ugyan már, ez butaság! Diplomás nő, és nem tud vezetni?! Aztán, ha menni akar valahova, az urától függ, hogy elviszi-e? Ne bolondozzon, menjen, tanulja meg!

Amikor vagy száz vezetés óra és egy elbukott vizsga után végre a kezemben tartottam a jogosítványomat, ő volt az első, akinek kiintegettem a kocsiból: „Erzsike néni, már tudok vezetni, látja?!” Azóta is mérhetetlenül hálás vagyok neki. Valóban legalább annyi – ha nem több – hasznát vettem ennek a tudásnak, mint a diplomáimnak. A szabadság pedig, amit jelent, felbecsülhetetlen.

Ahogy az a tapasztalat is, hogy a félelmekkel és a nehézségekkel igenis érdemes megküzdeni, és sohasem késő belefogni valami újba.

Egy kedves ismerősöm mondta, hogy a korral az ember vagy bölccsé válik, vagy önmaga karikatúrájává. Remélem, megérem, hogy nem karikatúra válik majd belőlem, ha megérem ezt a kort. De addig is nagyon szeretnék legalább feleannyira vagány és derűs lenni, mint a kedves utcaszomszédom.

Nemrég újra összefutottunk a házunk előtt. Felfelé ment a kutyájával, amit nem értettem, mert tőlünk lentebb lakik, és a bolt, ahová járni szokott is arrafelé van. Látva értetlenségemet megjegyezte:

– A temetőbe megyek, virágot viszek az uram sírjára. – Majd továbbhaladt, de még visszafordult, és a szokásos huncut mosolygással hozzátette: – De azért ne aggódjon, még visszajövök! 

Nyitókép: Unsplash