A félelem démonjainak engedtél a szerelmünk helyett…

Akárkivel meneteltem az úton, mindig melléd akartam szegődni. Fontos voltál, tudod? Kitéphetetlen a szívemből. Akármerre jártam, gondolatban velem voltál.  Akármit csináltam, neked helyed volt benne.

Azzal a határozott, magabiztos megjelenéseddel, azokkal a könnyed lépteiddel, ahogy a mindennapokban láttalak… Nem tudtam nem rád gondolni. Arra vágytam, hogy beszélgess velem és tanítsd meg, hogyan kell ilyennek lenni. Hogyan kell értelmetlen dolgokat félvállról venni, az elmúlt pillanatokat ténylegesen elfeledni, hogy csak a jelenre koncentráljak.

Olyan könnyedén sétáltál be emberek életébe és sétáltál ki belőlük! Sosem érdekelt, mit okozol másnak, mit hagysz magad mögött, ki mennyit hánykolódik utánad. Ezt akartam én is: könnyedén kisétálni az életedből.

Hosszú évek várakozása és együtt töltött pillanatai végül megértették velem, hogy hiába a magabiztos megjelenés. Hiába érted a világot, ha képtelen vagy szeretni. Aki a szívével látja a másikat, nemcsak a hibákat veszi észre – nem formálni, megváltoztatni akar, hanem megérteni, hogy ki miért olyan, amilyen.

Meg szeretné látni a lehetőséget és felnőni az élet adta közös úthoz. Aki képes szeretni, értő és megértő. Jó szándékkal vezérelt, nem csak a maga malmára hajtja a vizet. Nincsenek elvárásai, viszont bőven van benne tisztelet. Nem állítja falhoz a másikat, és nem harcol a másik múltjával.

Aki képes szeretni, megnyílik a másik előtt.

Kitárulkozik. Kockáztat, hogy megint kitépnek egy darabot a szívéből. Esélyt ad valami újnak. Bizalmat szavaz. Sokat meséltem neked arról, mire vágyik a szívem. Kértelek, hogy legyél velem többet, ugorjunk egy szintet, mert túl rég vagyunk együtt az évekig tartó egy helyben álláshoz. Könyörögtem, hogy vállald fel az érzéseidet. Nekem elmondhatod, előttem megnyílhatsz, évek óta várok rád.

FORRÁS: UNSPLASH

Helyezd a szívedet a kezembe, nem foglak bántani! De te nem akartad. Féltél. Elfogadtam. Aztán az évek múlásával minden, ami az elején fontos volt, elhalványulni látszott. Minden, amiért rajongtam benned, elmúlt. Minél jobban kiismertelek, annál kevésbé vágytam arra a szeretetre, amit te adhattál volna.

Vannak, akik nem ugorják meg a félelmüket. Ahogy te sem tetted. Pedig érezted, hogy egyre távolabb kerülök tőled. Kiszámíthatóvá váltál, a szavaid sosem voltak igazak, a cselekedeteidre sosem volt értelmes magyarázat. Mégis kapaszkodtál belém, mint egy utolsó mentsvárba. Hát igen. Megszokja az ember a rajongást, a figyelmet, az odaadást, és nagyon tud hiányozni, ha idővel ez megszűnik. Ne haragudj ezért, kérlek.

Mire képes voltál jobban magadhoz engedni, én már döntöttem, és szabadon engedtelek. Már nem akartam veled beszélni. Nem akartam újra ugyanazt meghallgatni. Nem akartam csak abban a pár órában fontos lenni neked. Nem voltam hajlandó tovább várni rád, hogy újra és újra belehaljak a várakozásba, remélve, hogy nem félsz majd tőlem.

Elengedtem azt az embert, akiért mindent megtettem volna. Hiszem, hogy ilyenkor már ez a szeretet. Járd az utad, küzdj meg a  démonjaiddal, saját magaddal, a félelmeiddel. Ha a szeretetet kérni kell, már megette a fene. Ez nem olyan dolog, amit a másikra ráerőszakolhatunk.

Az élet és az évek megtanítottak rá: kisétálni a másik életéből azt jelenti, hogy magamat választom. A másik nélkül. De ez kicsit sem könnyű feladat, nekem legalábbis nem volt az. Mégis reménykedem, hogy idővel belátod, szeretettel tele szebb az élet. Még neked is…

Nyitókép: Unsplash