A párod mellett szoktál az exeidre gondolni?
A minap elmentünk az exem lakása előtt, és a párom megkérdezte, hogy eszembe szokott-e jutni, hogy milyen volt vele, amikor arra járunk kocsival. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi a jó válasz erre.
Ha azt mondom, hogy igen, akkor az vajon rosszulesik neki?
Végül azt válaszoltam, hogy jó érzéssel tölt el rá gondolni, mert emlékeztet, hogy milyen nagy utat tettem meg tőle, mire eljutottam hozzá. Kell-e vajon titkolni, szégyellni a párunk előtt, ha eszünkbe jut néha valamelyik exünk? Ha felidézzük velük a régi emlékeket, történéseket, és levonjuk a tanulságokat, tapasztalatokat?
Én úgy gondolom, hogy fejlődésünk egyik kulcs eleme, ha képesek vagyunk értékelni, kielemezni a múltbéli viselkedésünket, döntéseinket, cselekedeteinket. És ennek a folyamatnak szerves része az is, amikor párt választottunk. Miért pont őt? Hogyan? Milyen volt vele? Hogy éreztük magunkat mellette? Mennyire tudtuk önmagunkat adni?
Persze van az a szituáció, amikor leginkább elfelejtenénk az egészet, főleg, ha hanyatt-homlok menekültünk abból a kapcsolatból. Mégis azt mondom, hogy megéri néha kicsit elbúvárkodni az exek tengerében és megvizsgálni egy-egy emlékezetesebb történést, fájdalmas összeveszést, de akár kellemes emléket is.
Egy ilyen elmerülés abban is segítségünkre lehet, hogy felismerjük: valóban lezártuk-e, és nyílt lapokkal, tiszta szívvel tudjuk átadni magunkat egy új szerelemnek, vagy csak próbáljuk foltozgatni az űrt a következő pácienssel? Érdemes picit lassítani és megvizsgálni, hogy milyen érzések öntenek el egy-egy ilyen régi kapcsolat felidézésekor. Nosztalgia? Honvágy? Vagy fájdalom? Düh? Esetleg semmi?
FORRÁS: UNSPLASH
Engem többnyire jó érzéssel tölt el, ha valamiért eszembe jut egy régi partnerem, mert arra emlékeztet, hogy mennyire erős vagyok, hogy képes voltam túlélni egy durván bántalmazó kapcsolatot, vagy az jut eszembe, hogy kellett az a félresikerült másfél év, hogy elvezessen a szerelmemhez, akivel életemben először megélhetem a szabadságot.
Nem könnyű végigmenni ezen a folyamaton, ez tény.
Eleinte utáltam magam, hogy hogy lehetett 4 éven át nem észrevenni, hogy manipuláció áldozata vagyok, és azért kellek csak egy istenkomplexusos férfinak, hogy bálványozzam. Az önutálat aztán szépen átfordult önszeretetté, és megtanultam büszke lenni magamra, hogy képes voltam túlélni, és nem hagytam, hogy teljesen felemésszen a dolog.
Hát istenem, nem volt könnyű, de sikerült, és ezt értékelni kell, így hát Palya Bea minden szavával egyetértek, amikor azt énekli, hogy: „Köszönöm hát drága lelkem, tudom, hogy e szavak nagyok, melleted én – még ha fájt is – azzá lettem, aki vagyok.”
Nyitókép: Unsplash
