Ha egy esküvő nem kerül milliókba, már nem is lehet szép?

Ha esküvőre kerül a sor, gyakran van olyan, hogy a leendő férj nem szeretne nagy felhajtást, míg a menyasszony szívesen megosztaná a boldogságát az összes rokonával, barátjával és kollégájával.

Ez már alapvetően konfliktusforrás – de én és a párom bíztunk benne, hogy van átmenet a “mi ketten és a tanúk” és a több millió forintos mulatság között.

Táncoljam össze az esküvő árát? 

Sokszor hallani, hogy költsd csak el egyévi fizetésed (vagy költesd el a szüleiddel!), visszajön az ára! Egyszerűen csak lóvét kell kérni nászajándék helyett, és ugye menyasszonytánc alkalmával sem illik tíz-húszezernél kevesebbet adni.

Tudom, hogy maga a táncoltatás az ifjú pár támogatásáról szóló régi, kedves hagyomány, de már szinte csak az anyagiakról szól, ezért nekem egyáltalán nem tetszik. Főleg mióta több közeli baráttól hallom, hogy ha meghívót kapnak egy esküvőre, mindenki tiszta ideg lesz. Ugye, húszezer alatt nem nagyon van már vacsora, és “illik” visszaajándékozni, amit rád költöttek. A csinos ruha, cipő, odautazás, esetleg szállás költségeiről már ne is beszéljünk.

Szóval fellázadtunk. A mi esküvőnkre senki ne jöjjön csak azért, mert vele akarjuk kifizettetni a húslevest cérnametélttel! Sőt, húsleves sem lesz! Szerencsére egyetértettünk a kedvesemmel abban, hogy akit meghívunk, az legyen tényleg a vendégünk. Ne hozzon semmit, csak érezze jól magát, mindent mi állunk.

Ki marad le a buliról? 

A vendéglista meghúzása persze nehéz ügy. Könnyen sértődés lehet a távoli rokonok és ismerősök részéről. Nálunk a vírushelyzet megoldotta ezt a kérdést. Szerintem az a legegyszerűbb, ha az ember belenéz a telefonjába. És büdzsétől függően legyen mondjuk az a 3, 10, 20 ember, akivel rendszeresen tartod a kapcsolatot és tényleg közel áll hozzád.

Akiknek egyből elmeséled, ha megkérték a kezed, ha babát vársz vagy megkaptad álmaid melóját. Ha nincs kiapadhatatlan bankszámlád, teljesen fölösleges meghívni a másodunokatestvéred Nyírbátorból, amikor két éve amúgy sem hallottál róla semmit.

Zöld vagy rózsaszín szalvéta – kit érdekel?!

Amikor elkezdtük szervezni az esküvőt, beléptem jó pár esküvős csoportba – már csak azért is, hogy képben legyek. Hiszen egy csomó olyan elintézésre váró dolog is létezhet, amivel nem is számoltunk. De leginkább azzal nem számoltam, hogy egyik témához sem fogok tudni hozzászólni… Úgy a tizedik “Nálatok milyen dekoráció lesz? Képeket várok!” jellegű posztnál tényleg elkezdtem hülyén érezni magam. Hogyhogy milyen dekoráció?

Konkrétan úgy történt a díszítés, hogy lefoglaltunk egy cuki belvárosi belső udvart, rengeteg zölddel. Felhívtak egyeztetni: milyen dekort is beszéltünk? Hát mondom, semmilyet. Az jó, nyugodjak meg, szép lesz. És szép is lett…

Nehéz elképzelni, hogy egy modern étteremben rondán terítenének, így lényegtelennek tűnt, rózsaszín vagy mentazöld legyen-e a szalvéta. Úgy sejtem, hogy sok fölösleges stressztől megkíméltem magam azzal, hogy nem folytam bele ilyenekbe. A menü összeállítása is hasonlóan lazán történt, összeírtunk mindenféle újhullámos kaját, amit szeretünk: grillezett vargánya, pak-choi, hagymalekvár, macaron és egyebek. Aztán a szakácsra bíztuk, hogy milyen menüt rak össze.

Bulizzunk hajnalig!

A lakodalmak amúgy jók. Én is szeretem, de csak akkor, ha másé. Mert arról akkor távozol, amikor akarsz. De teljesen abszurd volt belegondolni, hogy hajnali négykor még félrészeg rokonok ropják a Kék a szeme, arca csupa derűre. A párom meg már szinte a leánykérés után közölte, nincs az a pénz, amiért egy vőfély harsogása közben tojásokat fog görgetni az öltönynadrágja belső szárán. Így hát a rokonság ebéd után visszavonult a szállodaszobájába, elmehettek romantikázni, várost nézni.

Lemaradtam volna valamiről? 

Tény, hogy szinte minden lány szeretne egy napra királylány lenni, csodaszép fehér ruhában, és az esküvő azért mégiscsak az életünk egyik legfontosabb napja. De nem szabad hagyni, hogy a stressz és az elvárások rátelepedjenek az ünnepi hangulatra. Legyen a vendégetek az, akit ti szeretnétek! Történjen minden úgy, ahogy az kettőtöknek jó: kettesben vagy száz fővel, torta helyett palacsintával, ünnepi ruha helyett flitteres tréningnadrágban, teljesen mindegy.

Az viszont tény, hogy még a legkisebb esküvő is stresszel és idegeskedéssel jár. Én már attól kikészültem, amikor mutatták a bevonuló zene kínálatot, olyan szomorúak voltak. Attól féltem, sírni fogok rajtuk, és az oltárnál úgy fogok kinézni, mint Alice Cooper koncert végén. Így esett, hogy inkább bevonultunk a James Bond régi zenéjére, kihagytuk a gyertyagyújtást meg a homokszórást, és utána buliztunk egy jót a szeretteinkkel. Akármennyire is fontos maga az esküvő, az csak egyetlen nap. Ami igazán számít, az az utána következő sok-sok év együtt.

Nyitókép: Unsplash