A barátságok mentőhálók, sosem szabad elengedni őket!

Sokkal könnyebb az élet amolyan igazi csajos véd- és dacszövetségben egymással. Én ezt középiskolás koromban tapasztaltam meg először igazán. Nem azért, mert korábban nem voltak barátaim, hanem azért, mert akkor váltam egy formálódó baráti közösség tagjává. 

Ez a közösség segített át a kamaszkor hullámzásain, a felnőttkor küszöbén, az első szerelmeken és csalódásokon, az első bukott vizsgákon, az első munkahelyi problémákon. Majd megérkezett az életembe a Nagy Ő, és mintha ezek a barátságok eltűntek volna. Mindenkinek másfelé tartott az útja: kinek egy külföldi munka jött, kinek költözés, kinek szerelem.

Más irányba indultak hirtelen, ahogyan én is. A szerelemtől rózsaszín ködben úszó agyammal nem fogtam fel ennek a jelentőségét – egészen addig, amíg meg nem született az első gyermekünk, és én hirtelen rettentően egyedül találtam magam. Nem szenvedtem az anyaságtól, örültem neki. De jó lett volna megosztani valakivel a néha apró-cseprő, máskor hatalmasnak tűnő problémáimat, a mindennapi életemet.

Ott volt a párom persze – akit továbbra is imádtam -, de azért lássuk be, van annak egy bizonyos határa, amíg a babaruhák patentjának minőségét taglalni lehet egy férfival. Már ha nem szeretnéd, hogy hanyatt-homlok meneküljön. Szóval volt egy csodás családom, de a barátnőim nagyon hiányoztak. Tele voltam keserűséggel, hogy nem érdekli őket az életem, és lelkiismeret-furdalással, mert én sem értettem az ő problémáikat.

Nekem a meetingek világa tűnt távolinak, az edzőterem emlegetésére is összeszorult a gyomrom a szüléssel felszedett úszógumim alatt. A szerelmi kalandok és a kulturális programok pedig mintha egy párhuzamos univerzumban zajlottak volna. Szóval beszűkült az érdeklődésem, ami bizonyos fokig normális állapot egy fiatal anyukánál – csak én ezt akkor nem tudtam, hogy így van.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem érdektelen voltam a barátnőim irányába, és ők sem irántam, csak életünk pályája, ami egy időre összekapcsolódott, akkor épp szétvált egymástól. Aztán elkezdtem megismerkedni hasonszőrű anyukákkal, és kezdett a világ ismét egy kicsit kerekebb lenni. Már volt miről és kivel beszélgetni, de a régi barátaimat nem felejtettem el, és ők sem engem.

Ha nem is rendszeresen, de tartottuk a kapcsolatot egymással. Majd ez az időszak is véget ért, és én ismét visszatértem a munka világába. Újabb élethelyzet, újabb baráti kör vesztés. De ekkor már tudtam, hogy ez normális állapot. A kisgyermekes időszakomból is maradtak ismeretségek az életemben, de szövődtek újak is: munkahelyről, óvodából, iskolából.

Ez az az időszak, amikor a baráti kör már nem igazán kör, hanem mondjuk inkább háló. Ha szükségem van rá, megtart, de figyelmet is igényel, hiszen a nem létező időből kéne fenntartani.  Nemrég az egyik legrégebbi barátnőm rám írt: „Nem tudnál holnapra szabit kivenni? Elegem van, fáradt vagyok, jó lenne egy kicsit kikapcsolódni. Elmehetnénk együtt egy csajos görbe napot tartani!”

Elgondolkodtam: most? így hirtelen? Mit szól majd hozzá a főnököm? A férjem, a gyerekeim? Egyébként is máshogy terveztem… Aztán leesett. Ez egy szuper lehetőség arra, hogy együtt legyünk. Így végül megkérdeztem a főnökömet és a férjemet: mit szólnak hozzá, ha én most hirtelen meglépek? Hozzá kell tennem, hogy semmi halaszthatatlan dolgom nem volt, és megbízható munkaerőnek és feleségnek számítok a hétköznapokban. Így némi meglepődés után mindketten igent mondtak.

Mi pedig másnap ott ültünk egymás mellett a hullámmedencében. Áztattuk magunkat és beszélgettünk. A régi dolgokról, az újakról, a barátokról, a családunkról, a kamaszkori csínytevéseinkről, a napsütésről, mindenről. Arról is, hogy régen bizony egy csajos görbe nap alatt nem a wellnessezést értettük volna! Mégis, mintha egy perc sem telt volna el azóta, hogy különváltak az útjaink. Csodás nap volt. Azóta is gyakran eszembe jut.

Főleg azért, mert rájöttem valamire: az igazi barátságok nem múlnak el, azok hullámzanak, mint a víz a tengerben (vagy a hullámmedencében).

Van, hogy távolodnak a parttól, és van, hogy közelednek. Teljesen felesleges szomorkodni miatta, ha épp távolabb vannak, mert úgyis életünk részei maradnak – remélhetőleg örökre.

Nyitókép: