Ha mély a dekoltázsom, akkor sem kezelhetsz tárgyként!

Egy kisfiút végre kiengedhettünk a kórházból. A szülei megkönnyebbült, hálás mosollyal vették a karjukba. Egészséges. A búcsúzkodás végén pedig a két éves forma fiúcska még visszaintegetett az apja karján ülve: „Helló, cicamica!”

A férfi persze büszkén vigyorgott: az én fiam! A felesége már kevésbé volt elragadtatva. Szégyellte, hogy a párja ilyenekre tanítja a fiát. Mi csak nevettünk a dolgon. Ki tudna egy két évesre haragudni? Nincs annál cukibb, mint amikor egy totyogó „csajozni” próbál.

De azért elgondolkodtatott a dolog. Az asszony restellkedése. Vajon hol húzódik az a határ, ahol már ezt a viselkedést nem intézzük el egy ellágyult mosollyal? Egyszer majd ennek az apukának is le kell ülnie beszélgetni a fiával bizonyos dolgokról. Mert ha egészen addig a – már erősen kamaszodó – srác hozzá volt szokva, hogy ez a „normális”, hogy tudják majd megmagyarázni neki, hogy mégsem?

„Igen, korábban beszélhettél így, de most már nagyfiú vagy. Bepisilni sem szoktál már, ugye? Na látod!” Lehet, hogy csak az én lelki szemeim előtt tűnik végtelenül idétlennek ez az elképzelt helyzet. Ahogy te is nyugodtan mondhatod: mit kell ezt ennyire túllihegni…?

De a nevelés nem hegyi beszédeken, végtelennek tűnő monológokon alapszik. Szerepminta vagy, a legelső kép, ami alapján egy gyerek megtanulja, milyen egy férfi. A szavakkal nem fogsz sokra menni, ha a tetteid a szöges ellentéteit mutatják.

Mostanában ismét rengeteget foglalkozunk a „catcalling” jelenségével. Na meg persze azzal, hogy hol kellene keresgélnünk, ha az okokat kutatjuk. Ami engem illet, kiráz a hideg a „minek öltözött így fel” és hasonszőrű dumáktól. Mindenki szeret csinos lenni – mindenki tetszeni akar. De egy merészebb dekoltázs biztos, hogy feljogosít arra, hogy tárgyként kezelj valakit?

FORRÁS: UNSPLASH

Nem fogok hazudni – én is élvezem, amikor elkapok egy-egy elismerő pillantást. Ha egy férfi rám mosolyog az utcán, miközben a tekintete feljebb vándorol és az enyémet keresi. Ahogy viszonzom ezt a gesztust, mindig elpirulok kissé, de önkéntelenül is elmosolyodom. Kellemes, izgalmas, tovafutó másodpercek, miközben szavak nélkül is tudjuk, mi jár a másik fejében.

Miért érzed szükségét, hogy szavakba is öntsd ezeket a kósza pillanatokat? Nem mondok nagy újdonságot azzal, ha leírom, amit előttem már olyan sokan: hogy miért is megalázó, ha tárgyként kezelsz. Ha nem vagy hajlandó tudomásul venni, képtelen vagy megérteni, hogy akinek épp odakiabálsz az utca közepén és a farkadat kínálgatod, az egy érző, emberi lény.

Persze, ott van a másik oldal is. „Ne tárgyiasítsd magadat!” – hangzik el szüntelenül a jószándékú tanács, amikor a nőket ért atrocitásokról van szó. Nem hinném, hogy önmagunk tárgyiasítása pár ruhadarabban merülne ki. Amikor épp 42 fokot mérnek egy árnyékban álló hűtőláda aljában, és olvad alattunk az aszfalt.

Bocs, de a miniszoknya baromira nem arról szól, hogy éppen minden erőmmel azon vagyok, hogy a lehető leglealacsonyítóbb helyzetbe hozhassam magam előtted.

Egy mélyebben kivágott ruha természetes, hogy vonzza a pillantásod. De közel sem egyenlő egy „párzási időszak” táblával. Valahogy eddig a férfiakon sem sikerült még megfigyelnem, hogy ha ledobják a “tísörtöt” a melegben, az valamiféle rejtett célzás lenne, hogy szabad a pálya. Nem én fogom megmondani, mi a jó megoldás a „catcalling” jelenségére.

De azt gondolom, bizonyos dolgok mindkét nem számára megfogadhatóak. Ne csak a testet nézd – az embert is, aki a húsba van csomagolva. De a fordítottjában is ott van az igazság: ne csak test akarj lenni! Mert ember vagy, értékes, érző lény. A szép csomagolás sérülékeny és könnyen elszakad. Kivéve, ha kemény tartású belsőt borít be. Ahogy egy szexi ruhát, úgy a nőiességedet, a vonzerődet is tudnod kell viselni – méltósággal.

Nyitókép: Unsplash