Minden bántó szavad tüskékkel szabdalja a lelkemet…

A költözés mindig magában rejti a hosszú idő alatt felhalmozódott dolgok felbukkanását, és a lomtalanítást is. Meg kell válni az emlékektől, a megszokástól és a rég elfeledett kacatoktól. A szükségtelen, rendet túlterhelő tárgyaktól mind szeretnénk megszabadulni, mert rontják az egyensúly és a harmónia hatását a lakásban. 

Valahogy így van ez a lélekkel is. Alkalmanként ott is fontos a lomtalanítás. Néha azon kapom magam, hogy a világ, az emberek, az elvárások telepakolták a lelkemet szeméttel. A negatív gondolatokat sepregetem a sarokból, és az odavetett szitkokat kaparom a padlóról. A felfröccsent sértéseket sikálom a fehér falról, mert vörös festékkel beépültek a fal mélyedéseibe. Halk léptekkel járok, nehogy megreccsenjen a padló és megtudják, hogy itthon vagyok. Nem akarom, hogy újra bekoszolják a kitakarított zugokat.

Hogy kik is? Az emberek, a gondolatok, az energiák, a rossz érzések. Néha, amikor arra gondolok, nem vagyok elég jó, úgy képzelem, mintha egy pad aljáról vakargatnám az elhasznált, odaszáradt rágógumit. Nyomasztó és végeláthatatlan folyamat. Néha az is eszembe jut, hogy olyan vagyok, mint egy rosszul párosított zokni, amihez idő kell, hogy megszokja az ember – mert ha ránézel, kicsit kusza az összhatás. Éppen annyira, hogy feltűnjön ez a különbözőség. Amikor így látom magamat, belegondolok:

Vajon egy pár nélküli zoknit más kidobna lomtalanításkor? 

Kérlek, ne dobáld a szemetet a lelkembe, csordultig telik, és mostanában valahogy nem jár a kukásautó sem. A szavaid feltépik szívemnek kapuját, és a virágoskertbe gázolsz velük, amiket a lelkemben nevelek. Nevelem a kedvességet, a türelmet, a jóságot és a naivitást. Talán ez utóbbit a leginkább, mert hinni akarok benne, hogy elsőre is lehet bízni, és nem kell mindig a hátsó szándékot keresni. Az eldobott kritika pont eltakarja a napsugarakat a mellette növekedő boldogságvirágom elől. Él még, de kevés a tápanyag…

Forrás: Unsplash

Van egy fám, ami a felejtés, és ha ránézek, mindent megbocsátok – de valaki a szavaival félig belevágta a baltát, és látom, hogy hullanak a levelek. Ha kedves vagyok, fogadd el a virágot, amit neked neveltem, és őrizd addig, ameddig tudod! Kérlek, ne taposd össze a szemem láttára, mert az is csak lommá válik bennem ezután, amit nekem kell majd kidobnom.

Kikeresem az emlékeket, és kiválogatom a lelkem lomjait. Elrendezem őket, megnézem, kihez tartoznak, majd egyesével bedobozolom. Vastag ragasztóval végleg lezárok mindent, ami rossz, és gondosan megírva visszaküldöm a feladónak. Minden negativitást, mindent, amit a kifogyott energiámból kértetek… Mert erőn felül is adtam, ha volt még egy kevés. Visszaküldöm a sértéseket, a bánatot, a figyelmetlenséget, a hazugságokat. Vissza a feladónak. Meglátjuk, felismered-e őket és tudsz-e majd velük mit kezdeni. Végül a legtöbb csomag úgyis visszajön, teli az elküldött szeméttel, rajta egy “nem kereste” felirattal.

Nyitókép: Unsplash