Egy barát álnoksága jobban fáj, mint egy szerelmi csalódás….

Volt egy barátnőm. Nagyon szerettem őt. Mindent együtt csináltunk, mindenhova együtt mentünk, kicsit olyan érzés kerített a hatalmába, mintha a testvérem lenne.

Egyébként nincs, és életem során számtalanszor sóvárogtam egy testvér után. Így hajlamos voltam a barátnőimbe belelátni ezt a titulust. Nagyon ragaszkodó tudok lenni, és mivel már túl voltam néhány barátokkal kapcsolatos csalódáson, tényleg úgy éreztem, hogy végre! Végre megtaláltam őt, akivel önmagam lehetek, akivel nem kell a szavaimat megválogatnom, aki ért és szeret – de a legfontosabb, hogy elfogad.

Nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Valahogy mindig kölcsönösen segítettük ki egymást a nehéz időszakokban. Mindig tudtuk, mikor kell ott lenni, mikor kell távol maradni. Olykor még azt is megengedtük egymásnak, hogy kiabáljunk a másikkal. Tudom, hülyén hangzik, de hatásos volt. Soha egy percre nem vettem magamra azokat a szavakat, amik ilyenkor elhangzottak a szájából – sőt, inkább mélyen magamban azon drukkoltam, hogy segítsen neki.

És miután kiadhatta magából azt a rengeteg felgyülemlett feszültséget, sokkal jobban lett. De a harc önmagával sosem szűnt meg. Hiszem, hogy az igaz barátságok, az őszinte emberi kapcsolatok arról szólnak, hogy egymást segítjük az úton, de soha nem erőszakoljuk rá magunkat a másikra. Segíteni csak azoknak tudunk, akik kérik, hagyják, szeretettel fogadják.

Más harcába nem szólhatunk bele. Más leckéje nem a miénk.

Éppen ezért, ha az ember a saját démonjával találja szemben magát, a legtöbb, amit tehetünk, hogy szeretettel támogatjuk. Mindenki addig az életünk része, míg általa tanítást nyerünk. És bár vannak szerencsések, akiket egy életen át is kísérnek a barátok, akadnak olyan emberek, akik elvégzik a feladatukat és továbbállnak. Vannak, akik óvó tekintettel a háttérből figyelnek, és akikkel a közös emlékeket egy életen át őrizzük a szívünk legmélyén.

FORRÁS: UNSPLASH

Hálásak lehetünk értük, még akkor is, ha a végén úgy érezzük, csalódás volt. Szóval volt egy barátnőm, és nagyon szerettem őt. A múlt idő azért van, mert már nem az. Időbe telt, míg megbocsátottam neki, és már nem címkéztem fel olyan negatív jelzőkkel, mint  “érdekember” vagy “hazug”. Mert egyik pillanatról a másikra ellökött magától. Időbe telt, míg megértettem, miért lépett ki az életemből.

Míg megértettem, hogy ez nem ellenem irányul – míg megláttam magamat ebben a történetben. Megszoktam, hogy velem van, hogy ott vagyunk egymásnak, mindent megbeszélünk, és nem értettem, hova tűnt az az ember, akit úgy szerettem. Míg azzal foglalkoztam, hogy őt bántsam, szidjam, rengeteg energiát vesztettem. De megengedtem magamnak, mert egy barátságot is meg kell gyászolni.

Minden emberi kapcsolatot, ami valaha fontos volt, méltó módon kell elbúcsúztatni – a folyamat része, hogy hagyom a gondolataimat felrobbanni és szétáradni a testemben. Idővel aztán az ember észreveszi, hogy miközben a másikat sértegeti, saját magát is bántja, és az egész nem ér ennyit. Most már hálás szívvel tekintek vissza rá, hiszen fontos folyamatokat indított el bennem.

És bár a mélyvíz mindig ijesztő, meg kellett tanulnom nélküle is a felszínen maradni. Nem elsüllyedni, megérezni az erőt, ami újra és újra lök előre, és büszkének lenni önmagamra, na az leírhatatlan. Az elvesztésével az életem egy új szintre emelkedett. Ma már úgy tekintek rá, mint egy katalizátorra. És köszönöm azt a tanítást, amit általa nyertem. Már nem haragszom rá. Szeretettel szabadon engedem.

Nyitókép: Unsplash