Alkoholista a férjem, de a társfüggőség mellette tart…

Kevés ember tudja magáról, hogy társfüggő, de én ezen kevesek közé tartozom. Nem mintha nem lenne épp elég társfüggő a világban, csak az emberek ritkán jutnak el odáig, hogy tudják is magukról. Én sem örültem neki, és sokáig lázadtam a címke ellen, de ez van.

Minden alkoholistának társfüggő a párja. Ha nem az lenne, nem bírná ki vele. Én például antialkoholista lettem a férjem mellett, de előtte se nagyon bírtam az italt. Mármint a hatását. Egy jó bort vagy egy valóban finom gyümölcspálinkát szívesen megittam alkalmanként. De már rá se tudok nézni, ellenségek lettünk. Az alkohol elszerette tőlem életem szerelmét. Persze ez nem igaz, ahogy az igazi megcsalások esetében sem: a párom választotta az italt a közös életünk helyett, az ital csak épp része a történetnek.

Sőt, még ez sem igaz, hiszen mire megismert engem, már nem volt választási lehetősége, addigra már eluralkodott rajta a betegség.  Hogy mi a társfüggőség egyik velejárója? Elveszik a fókusz, a saját életed mellékszereplőjévé válsz. A társamtól függök, mert az ő viselkedése határozza meg az enyémet. Nincs önálló életem, de nem látnád rajtam, ha találkoznánk.

Van klassz munkám, csodás gyerekeim. Sportolok, csinosan öltözöm, vannak barátaim. Vagyis utóbbi nem teljesen igaz. A függőséggel nehéz mit kezdeni: ha nem beszélsz róla, egyedül maradsz, ha beszélsz róla, akkor is. Mert ez olyan nehézség, ami nagyon nehezen változik. Kevés ember van, aki ezt tolerálja.

Mármint a változatlanságot, azt, hogy nem tud segíteni. Hiszen mire odáig eljutsz, hogy mesélsz róla, már megpróbáltál mindent, amit bárki javasolni bír. Beszéltél a pároddal az összes létező hangnemben, támogattad, magára hagytad, kizártad, kontrollálni próbáltad és veszekedtél vele. Fejből fújod az összes környékbeli és távolabbi támogató csoport elérhetőségét, ahová a párod soha nem ment el – vagy elment, de aztán visszajött.

Végül feladtad. Én itt tartok.

Már tudok róla beszélni, csak nem nagyon érdemes. Pláne, ha gyerekeid vannak. Akkor egy mondattal tönkrevágod a szülőtársakkal a bimbózó ismeretséget: “A férjem alkoholista.” Na, tuti többé nem érnek rá átjönni a gyerekeid osztálytársai. Persze, ha nem mondod, előbb-utóbb úgyis megsejtenek valamit. De a társadalmunk épp olyan jól tolerálja az ivászatot, amennyire nehezen a függőséget.

FORRÁS: UNSPLASH

Így amíg csak sörszaga van, de nem dülöngél vagy ordítozik, rendben van. Ha pedig egyetlen délutáni iskolai programon sincs ott, és soha nem megy a gyerekért az oviba, az fel sem tűnik. A szülinapi bulikat pedig már rutinosan délelőttre szervezem. Az biztonságosabb. Ha most a fejedben már elkezdted fogalmazni a „kalap, kabát” szöveget, akkor garantáltan nem vagy társfüggő.

Szívből gratulálok, nem lesz alkoholista párod! Már ha meg is tudod valósítani a határozott és azonnali távoztatást, nem csak úgy gondolod, hogy neked menne. Én sem gondoltam volna magamról, hogy egyszer benne ragadok egy ilyen kapcsolatban. Nincs és nem is volt alkoholista a családomban, nem szocializálódtam rá, hogy ezzel nekem együtt kell élnem. Egyik korábbi pasim sem volt függő.

Ez mondjuk azt is jelentette, hogy fogalmam sem volt: az is alkoholistának számít, aki rendszeresen fogyaszt alkoholt, nem csak az, aki seggrészegre issza magát és a saját ürülékében fekszik. Valahogy az sem volt meg, hogy egy alkoholista nem másabb, mint a többi ember. Az én férjem okos, nagyon okos, kedves, és szorgalmas a munkájában – igen, még van neki olyanja.

Nem dülöngél az utcán, sőt, még otthon sem. Megissza a sörét, egyiket a másik után, és többé nem az az ember lesz, aki reggel felkelt mellőlem. Tudom, hogy nem fog megváltozni, vagyis nagyon kevés esély van rá. Arra sokkal nagyobb, hogy egyre rosszabb lesz. Akkor miért nem hagyom el? Mert nem tudom.

Mert a fejem tele van vészforgatókönyvekkel. Mi lesz a gyerekekkel? Szeretik az apjukat, és ez kölcsönös. Elszakítom őket egymástól? Vagy magukra hagyom őket az apjukkal kéthetente hétvégén? Egy olyan apával, aki alatt a válással megindul a lavina? Hova fogok menni? A lakásunk közös. Jó, eladhatjuk, de mi lesz addig? Elköltözöm a szüleimhez az ország másik végébe, kiszakítva ezzel a gyerekeket a környezetükből? Hogy találok ott munkát? Miből élünk addig?

Jelenleg a fizetésemből fenntartom a háztartásunkat, fedezem a gyerekekkel kapcsolatos kiadásokat, mindazt, amit két fizetésből szoktak mások. De félretenni már nem tudok. Majd találok valakit, aki apja lesz a gyerekeimnek? Nem, ebben nem hiszek. Lehet, hogy nekem egyszer lehetne társam egy egészséges kapcsolatban, de a gyerekeknek nem lesz másik apjuk. Ez nem is más férfi feladata.

Akkor azt várom, hogy történik valami csoda? Nem, azt várom, hogy elég erős legyek szembenézni a helyzettel. Amikor a félelmeim már eltörpülnek a késztetés mellett, hogy lépnem kell. Ki akarok gyógyulni a társfüggőségből. Nem szeretném egy fantom mellett leélni az életem. Járok pszichológushoz, kerestem másodállást, eljárok futni és írok. Azért írok, hogy közelebb kerüljek a gondolataimhoz, a vágyaimhoz, önmagamhoz. Jelenleg itt tartok. Nem sok, de nem is kevés. Ma ez vagyok én.

Nyitókép: Pexels