Radnóti Miklósra emlékezünk legszebb idézeteivel

Első verseinél még arcszőrzete sem volt, az utolsók pedig egy tömegsírból indultak el a halhatatlanság útján. A tragikum már születése óta saját élménye volt, a történelem egyik legsötétebb korszaka pedig körbelengte lázongó szellemét, és brutális erővel tört életére.

Radnóti Miklós megrázó és kiemelkedő költészete mellett senki nem tud rezzenéstelenül elmenni. Hitvesi lírája az egyik legszebb irodalmunkban, expresszionista költői képei pedig a húsba vágnak.

„Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptü béke!”

 

„Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.”

 

„Fázol? várj, betakarlak az éggel,

hajadra épül a hímzett csillagok

csokra és holdat lehellek a

szemed fölé.”

 

„Az ember egyre vénül, verset ír, tanít… 

„Csak ülj a földre és beszélj az égre.” 

S nem ül le. S nem beszél. 

Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.”

 

„Az ökrök száján véres nyál csorog,

az emberek mind véreset vizelnek,

a század bűzös, vad csomókban áll.

Fölöttünk fú a förtelmes halál.”

„Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot

annyira, hogy már néha nem is fáj -, undorodom csak.”

 

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

 

„Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.”

 

„Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek. Tegnap éjjel a polcokat néztem. A nagy életművek mind ezt bizonyítják… és ahogy születtem, – mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat.”

 

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen, –

hordozd szivedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,

hogy más legyen.”

 

„Barátaim, ha rövid a papír

az ember akkor apró verset ír;

higgyétek el, a rövid is elég,

meghalok, s úgyis minden töredék.”

 

„Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem.”

 

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”

 

„Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

 

„Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.”

Nyitókép: Wikipédia