Magánorvosnál sem biztos a kedves ellátás
Az empátia, törődés, emberség és odafigyelés nem jönnek a doktori címmel, a sok diplomával, reputációval és az X éves tapasztalattal.
Az ember jóhiszeműen elmegy a magánklinikára, mert nem államilag finanszírozott az a vizsgálat, amire neki szüksége van, és azt hiszi, hogy a pénz, amit otthagy, garancia a professzionális ellátásra. Ez a cikk nem az egyébként kedves, jóindulatú és a becsületesen munkájukat végző profi orvosokról szól, és nem is azokról, akiknek “csak rossz napjuk volt”, és én véletlen pont akkorra kaptam időpontot.
Az hogy lehet, hogy maga 30 éves és még nincs gyereke?!
Az endometriózis egy szemét dolog, és ha felmerül a gyanú, akkor akár évekig is elhúzódó végeláthatatlan vizsgálatsorozatnak néz elébe az ember. Szerencsére én megúsztam 4 különböző laborvizsgálattal, 3 konzultációval meg 3 ultrahanggal mindössze fél év alatt. Ismerősök ajánlottak egy “legjobb endokrinológust” az országban, hát elmentem hozzá.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem hihetetlenül felbosszant, amikor levegőnek néznek, mert az nettó tiszteletlenség. Van az a szitu például, amikor az eladó telefonon ecseteli éppen az előző esti randi részleteit, te pedig ott állsz vele szemben, és várod, hogy végre kiszogáljon, de ő rád se hederít.
Hasonló történt velem az endokrinológusnál, megspékelve annyival, hogy amikor felvitte az adataimat és konstatálta, hogy egy ivarérett 30 éves nő vagyok, és még nincs gyerekem, szánalommal vegyes keserűséggel megjegyezte, hogy ebben a korban neki már 3 gyereke volt, és igencsak kifutok az időből… Ott kellett volna felállnom és faképnél hagyni.
Fizettem azért, hogy megalázzon
Nemrég egy sokat sztárolt neurológus szakorvosnál jártam konzultáción, és bár kemény fából faragtak, a fél órás szeánsz után a könnyeimmel küszködve jöttem el a klinikáról. Én úgy gondolom, hogy az ember eleve érzékenyebb és sebezhetőbb, ha kiderül róla, hogy egy életen át tartó betegséggel kell megküzdenie, és sokszor kétségbeesetten kezdünk el kutatni mindenféle gyógymódokat.
Én abba a kategóriába tartozom, aki ha lehet tudatos életmódváltással, esetleg valamilyen terápiával gyógyítani a dolgot, akkor utoljára fogok gyógyszerhez nyúlni. Szóval megérkeztem hozzá a rendelőbe szomorúan, de reménykedve, hátha mond valami okosat a bajomra, amivel nem kell azonnal műteni, gyógyszerezni. Lehet, hogy magasak az elvárásaim, de jólesett volna egy kedves szó, egy megértő tekintet, valami biztató infó, de legalább az alap empátia.
Ehelyett konkrétan majdnem kiabálni kezdett velem, hogy felnőtt létemre hogy képzelem, hogy megkérdezem őt, hogy léteznek-e alternatív módszerek a gyógyulásra, és szánalmasnak tart azért, hogy reménykedem benne, hogy meggyógyulhatok gyógyszerszedés nélkül. Persze ötlete nem volt arról, hogy mitől alakulhatott ki a betegségem, mivel minden vizsgálat eredménye negatív lett, és nem volt olyan tényező az életemben, ami okot adott volna a megbetegedésre.
Két barátnőm járt úgy más-más nőgyógyásznál, hogy kis híján az életükbe került a “rutinműtét”. Az egyik esetben az orvos olyan elavult módszerrel dolgozott, amit már évek óta (nem véletlenül) nem alkalmaznak az EU-ban. A másik esetben pedig a barátnőm majdnem a figyelmetlenség áldozata lett. Mindketten sok százezer forintot fizettek a dokiknak, pont azért, hogy “ne bízzák a véletlenre” a dolgot, ha már műtétről van szó.
FORRÁS: PEXELS
Szintén egy ismerősömmel esett meg a következő: elment egy testösszetétel mérésre, ahol szimplán ennyit mondott a doki: „Bár most minden értéked rendben van, ne örülj annyira, mert 5 év múlva csúnya leszel és kövér…”
Miért tesszük ezt egymással?
Becsapva érzem magam egy-egy ilyen eset után, és ott tartok, hogy már nem hiszek az ajánlásoknak. Aki leteszi a voksát egy olyan hivatás mellett, amivel emberek életét menti meg, miért nem figyel oda magára az emberre? Nem azt mondom, hogy minden orvos legyen Patch Adams, de annyira könnyű páros lábbal belegázolni a másik ember lelkébe, főleg, ha a teste nem működik 100%-on…
Nyitókép: Pexels
