Feláldozhatod magad a munka oltárán – de minek?!

Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik azt a munkát végzik, aminek egy jelentős részét hobbiból is csinálnák – ráadásul mindezt a saját időbeosztásomban.

Mégis voltak időszakok, hogy rabszolgává váltam, és nagy adag tudatosság kellett ahhoz, hogy az egyensúlyt vissza tudjam állítani, majd meg tudjam tartani. Most azt mesélem el, hogyan változott a szakmai énem az elmúlt 15 évben…

Eddig: Minden munkát el kell vállalni. Mindegy, milyen áron. Ma: Nagyon tudatosan kell szelektálni, mi éri meg. 

A pályám első 15 évében gyakorlatilag mindent elvállaltam, amire felkértek. Volt köztünk olyan feladat, amire szakmailag nem voltam büszke, más egyszerűen anyagilag nem érte meg. Nem bántam meg, hogy minden voltam a pályán, csak akasztott ember nem: sőt, ha pályakezdő vagy pályamódosító vagy, téged is erre biztatlak.

Óriási, fantasztikus tapasztalati tőkét és szakmai önismeretet ad, ha sok mindent kipróbálsz a választott területeden. Aztán ahogy egyre rutinosabb, profibb játékos leszel, úgy kell megtanulnod tudatosan szelektálni is a lehetőségek között. Egyik kliensed, volt munkatársad téged ajánl, egy ajánlásból öt felkérés születik… és egyszer csak azt veszed észre, hogy nincs már kapacitásod mindet elvállalni.

De vajon mi alapján okézz le vagy utasíts vissza ajánlatokat? Pénz, rutin, testhezállóság, misszió… mi legyen a fő szempont? A saját, egyénre szabott szempontrendszeredig vezető út önismereti út is egyben, és sokszor évekig tart, míg letisztul. És amikor letisztult, hopp, máris új szempontok jelennek meg.

Eddig: Ha nemet mondok, soha többé nem hívnak. Ma: Meg tanulni nemet mondani, akkor is, ha soha többé nem hívnak. 

Egészen a közelmúltig küzdöttem azzal a problémával, hogy ha megkerestek egy projekttel, egyszerűen képtelen voltam nemet mondani. Akkor is, ha – lásd előző pont – pontosan átláttam az első pillanattól, hogy tudatosan kell szelektálnom, mert nem lesz mindenre időm, kapacitásom.

Ki tudja, talán ez valamiféle transzgenerációs emlék a sejtjeimbe kódolva, a háborúban éhező, fázó ember kimondatlan gondolata: nem utasíthatok vissza munkát, mert mi lesz, ha nem lesz mit ennem? És persze az is ott van mögötte, hogy nemet mondani iszonyú nehéz…

Nos, nehéz lehetett eddig, de egy ponton túl el kell sajátítani a visszautasítás művészetet. Egyenesen, nyíltan, határozottan, mismásolás nélkül: „Köszönöm, hogy rám gondoltál, de ezt most nem tudom vállalni.” Van, amikor hozzá lehet tenni, hogy „De legközelebb, ha úgy dobja a pakli, örömmel.”

De olyan is van, amikor az egész projekt annyira távol áll tőlem, hogy a legjobb beismerni, hogy nem fog menni, és lehetőség szerint mást ajánlani magam helyett (ezzel még örömet is szerzek egy kollégának, ami mindig jó váltópénz a szívességbankban). A felismeréstől a megvalósításig persze rengeteg tanulópénzt fizettem ki én is, nyugi: rosszul fizető, sok bíbelődést igénylő, utálatos munkák, amikre éjszakák és nyaralások mentek rá úgy, hogy semmilyen szempontból nem érte meg…

Eddig: A legfontosabb, hogy sok pénzt gyűjtsek össze. Ma: A legfontosabb, hogy jusson idő arra, ami fontos. 

Talán ez a legnagyobb különbség a régi és az új szakmai énem között. Hosszú ideig az volt az elsődleges szempont, hogy minél több pénzt gyűjtsek össze: legyen tartalékom vis maior idejére, tudjak egy kis telket venni… Aztán ahogyan ezek a tervek mind valóra váltak, egyszer csak azt vettem észre: mit érnek az anyagi javak, ha közben semmire nincs időm, és soha nincs egyetlen teljesen szabad napom sem?

Eszembe jutott a dalai láma, aki elcsodálkozott azon, hogy az emberek mit összeszoronganak és izzadnak az anyagi jólétért, hogy aztán azt a pénzt a stresszbetegségekből való gyógyulásukra költsék. Tudatosodott, hogy a halálos ágyán senki sem azon mereng, mennyi tartalék van a bankszámláján, hanem azt idézi fel, mennyi időt tudott azokkal az emberekkel és azokkal a dolgokkal tölteni, akik és amik igazán fontosak.

Lassan megértettem, hogy egy 12 órás munkanapnál olykor sokkal többet ér, ha inkább felmegyek a kedvenc hegyem tetejére, és csak nézek ki a fejemből órákon át… És úgy a következő 12 órás etap is sokkal kreatívabb, hatékonyabb lesz. Tudom, milyen gyorsan szállnak az évek, és nem akarok egy napon azon sírni, mi mindent hagytam ki, csak mert állandóan a munkát és a pénzt üldöztem…

Nyitókép: Unspalash