Elhagyod életed szerelmét, ha nem akar feleségül venni?

Szimpla péntek este volt. Kata a kanapémon gubbasztott, kezében a harmadik gintonikkal, és hosszan ecsetelte: nem érti, miért nem akarja a pasija eljegyezni.  Néha bele-belemeredt a pohárba, mintha azt várná, hogy majd onnan kiolvashatja a titkos receptet.

Mit kellene tennie, hogy ott virítson az ujján a gyűrű. AZ a gyűrű.  Sokadjára ugyanaz a lemez, ami talán társadalmi elvárás. Talán azért lett életcél, mert kislány korunk óta azt hallgatjuk, hogy férjhez kell menni életünk szerelméhez. Harmincévesen minden szülőknek vagy barátoknak bemutatott pasi láttán jön a kérdés: “És mikor házasodtok össze?” Közben pedig örömteli vigyor az arcokon, ami a szülőknél főleg akkor jelenik meg, amikor a számukra megfelelő fiúval állítunk be a vasárnapi családi ebédre.

Ahogy teltek az évek, minden barátnőm férjhez ment, de Kata valahogy mindig olyan pasikba futott bele, akik nem rohantak a második randi után gyűrűt venni. Most negyven felett még mindig esküvőről álmodozik. Romantikus lánykérésről Valentin-napon Párizsban. Arról, hogy habos-babos ruhában kimondja az örökre szóló igent egy magas, jóképű és sármos pasinak, aztán giccsesen romantikus nászútra mennek. Attól fogva pedig már minden nap szuper boldogságos lesz, hiszen teljesítette az egyik célt, férjhez ment. Nyilván jön a gyerek téma, a következő cél.

Én pedig a története kapcsán elgondolkodtam azon: tényleg ennyire fontos ez? Vajon lehetünk boldogok gyűrű és esküvő nélkül? Vagy aki szingli marad, netán élettársi kapcsolatban él, az lemarad valamiről? Nem lesz női sikítástól hangos lánybúcsúja, ami az egyetlen indok egy vetkőzős fiúra. Nem fog limuzinnal furikázni a városban, hogy aztán pezsgővel ölje az agysejtjeit. Kimaradnak a csajos ruhapróbák, a keresgélés, hogy minél habos-babosabb legyen a ruha. A törpengés, vajon ki is az a Marika néni és Józsi bácsi a szülőktől kapott vendéglistán. Nem kell kiválasztani a menüt, végigkóstolni az összes ízt, hogy meglegyen a legfinomabb torta, amire a násznép fele már úgysem emlékszik éjfélkor.

Forrás: Unsplash

Az esküvő szervezése akár egy vizsga is lehetne rendezvényszervezésből. Aztán ott állsz hajnali kettőkor a táncparkett szélén, és arra gondolsz, hogy mindjárt vége. Másnap reggel pedig kómásan arra ébredsz, hogy fél év projektje egy nap alatt múlttá vált. Ha oldalra fordulsz, ugyanaz a pasi fekszik melletted, mint egy nappal korábban, csak már a férjednek hívod. A kapcsolatod ugyanolyan lesz, mint korábban, talán “csak” annyival több, hogy megvan benne az elhatározás: holtodiglan-holtomiglan, nem szakítunk az első konfliktusnál.

Egy nap, és mennyi mindent megváltoztat! A nők többsége vágyik rá, a pasik egy részét viszont kirázza tőle a hideg. Vajon tényleg szükség van esküvőre, anélkül nem ér semmit a kapcsolat?

Szakítani kell, ha a szerelmünk nem akar elvenni? Vagy várjunk, és próbáljuk rábeszélni a házasságra, mert ez életünk álma? 

Közeledik a karácsony, amikor mindenki szétposztolja a Facebookot, hogy megkérték a kezét. Kata már most megvette az üveg pezsgőt, amit majd elszopogat, miközben végiggörgeti a hírfolyamát. Csak reméli, hogy ekkor már az ő ujján is ott csillog az a bizonyos gyűrű…

Nyitókép: Pixabay