Ha megjárod a poklot, rájössz: te magad vagy a legfontosabb!

Soha nem voltam az a fajta ember, aki év elején bármit is megfogadna. Realista vagyok, mindig tudtam, mit szeretnék, és ahhoz próbáltam igazítani a lépéseimet. A kanyarokra és óriási plusz körökre nem voltam felkészülve – milyen szép is lenne, ha lehetne!

A tavalyi évem leírhatatlanul szar volt, pedig olyan biztosan, megingathatatlanul indultam el akkor. Most mást akartam. Változást. Elvesztettem a legjobb barátnőmet. Elvesztettem a munkámat. Elvesztettem a lakhatásom. Elvesztettem azt a biztonságot, amiben éltem. A rosszra ritkán lehet felkészülni.

Pánikrohamaim lettek, depressziós lettem, olyan gondolataim voltak, amikre bár büszke nem vagyok, de nem félek róla beszélni. Nem félek a haláltól, és akkoriban az egy olyan lehetetlen és elkeseredett pillanat volt, amikor igenis úgy éreztem: nem az élet nyújtja nekem a biztonságot, az örömöt. Hanem az nyújtaná, ha láthatnám azokat az embereket, akiket idejekorán elvesztettem.

Azt gondoltam, hogy a halál már békés, ott nem fáj már semmi, nem gyötörnek olyan gondolatok, amik darabokra tépik a szívem. Nem tiszta pillanatok szülték ezeket a gondolatokat. Vállalom. Nem tetszett, akit a tükörben láttam. Olyan mélyre zuhantam mentálisan, hogy nem tudtam, van-e még lejjebb, és lehet-e még ebből felfelé mászni.

De lehet. Naná, hogy lehet. Fel kell állni, bele kell kapaszkodni a segítő kézbe, nem szabad szégyellni az ilyen pillanatokat sem, nem dobhatjuk el azon részeinket, akik segítségre szorulnak. Így haladjuk meg önmagunkat és válunk erősebbé. Én ezt szentül hiszem.

Meg azt is, hogy ha legalább egy ember mellettünk van ezekben az időkben, aki előtt őszintén vállaljuk a nehézségeket, győztünk. Nemcsak mentálisan, de testileg is fájdalmaim voltak. Több vizsgálat, műtét, kórházban töltött napok, elfertőződött belső seb, bőgve fetrengés a fájdalomtól, sebek, hegek, de az élet szeretete most már megingathatatlanul megmaradt.

Akikkel előtte együtt dolgoztam, eltávolodtak tőlem, a barátaimnak érezhetően teher lettem, és sok ember akkor keresett, amikor érdeke úgy kívánta. Ezért nem szégyellem, átértékeltem, és megfogadtam magamnak pár apró, de annál fontosabb dolgot az új évben elindulva.

Mert pont ma olvastam, hogy „Ha nincs változás, akkor nincs változás.”

– Megfogadtam, hogy nem hagyom magamat elnyomni, hanem kiállok magamért. És szeretem magam annyira, hogy nem hagyom, hogy bárki is bántson, kéretlenül beleszóljon az életembe. Vagy túl sokat törődjek olyan emberek véleményével, akik csak a napomat rontanák el. Nem, én ezt nem hagyom többet.

– Megfogadtam, hogy nem hárítom másra a felelősséget, minden kimondott szavamért, minden cselekedetemért és döntésemért vállalom a felelősséget, akkor is, ha ezzel nem leszek mindig népszerű.

– Megfogadtam, hogy átértékelem önmagam és ezáltal az emberi kapcsolataim, és nem félek őszintén elbúcsúzni azoktól, akik csak akkor „szeretnek”, ha épp akarnak valamit.

– Megfogadtam, hogy hagyom magam szeretni. Hagyom, hogy igazán szeressek. Hagyom magam szépnek látni, boldognak, teljesnek.

– Megfogadtam, hogy ebben az évben jobb emberré válok önmagam számára. Türelmesebb és megértőbb leszek önmagammal, a fájó testemmel. Értékelem a már megtett lépéseket, és nem akadályozom a gyógyulásom azzal, hogy telhetetlenül, időt nem adva magamnak belefogok olyan dolgokba is, amikre még nem vagyok képes. Nem sietek már sehova.

– Megfogadtam, hogy az egészségem lesz az első, és nem hagyom többé, hogy bármi is felemésszen és megegyen belülről.

– Megfogadtam, hogy nem siránkozom tovább azon, ami volt, hanem észreveszem a jót, és hálát adok azokért az emberekért, akik itt vannak, szeretnek és féltenek.

– Megfogadtam, hogy ha segítségre van szükségem, bátran szólok. Nem veszem el magamtól a változás lehetőségét, és nem tartom magam ezért gyenge embernek.

– Megfogadtam, hogy minden nap teszek egy apró lépést a céljaimért, és nem veszítem szem elől azt, ami igazán fontos: önmagamat.

Nyitókép: Unsplash