Majdnem megfagytam a magánytól, mielőtt megismertelek…

Túl hideg van, nem tudok aludni, ha fázom. Mindig kihűl az ágynemű, amikor egyedül alszom el és nincs kivel összeérjen a homlokom ugyanazon a párnán pihenve. Megfagynak a pelyhek a dunnában, kimerül a radiátor, és kicsit befagy az ablak széle.

Nem érzem a lábujjaim a megbénító boldogtalanság hidegétől. A megsemmisülés körbeöleli a nyakam, szép lassan egyre erősebbre tekeri a testét körülöttem, míg már nyelni is alig bírok. Néha mégis hálával emlékszem azokra a napokra, amikor minden éjjel egyedül aludtam el, küszködve a magánnyal, a varas sebeimet nyalogatva, és könnyekkel gyógyítva a frisseket.

Hálával azért, hogy tudom, mennyit ér a takaró alatti simogató meleg, amit a másik ember teste és ölelése jelent. Mennyit ér az az érzés, amikor a nappaliban alszol el, és gyengéden betakarnak, hogy a hideg nehogy rád találjon, és melegen tartják nem csak a testedet, de a szívemet is. A gondolataim még ma is gyakran fájdalmasan ragyognak az éjben, mint a hótakaró a téli lámpafényben, majd egyszerre átváltoznak és szilánkos jégcsapként zuhannak a szívembe.

Nem hagynak aludni az elveszettnek hitt gondolatok, álmomban visszatérve kísértenek, jeges levegővel töltve meg a mostanra átmelegedett szívemet. Néha még fáj az emlék, ha felidézem, hogyan öleltem körbe önmagam a saját karjaimmal esténként, hogy kisebb legyen a szívem, és ne akarjon annyira szeretni.  Erővel szorítottam a mellkasomat, hogy kicsit kevésbé fájjon a valóság, és hogy az álmodozásnak is gátat tudjak szabni.

Ne bízzak már semmiben, aminek nincsenek szilárd alapjai – sőt, ha vannak is, vonjam kétségbe, hogy enyém-e az a boldogság, amiről azt hiszem, hogy megkaphatom. Aztán, mint minden évben egyszer, megint eljött a tavasz. S bár odakint fagyott volt a világ, a szívem rejtett virágágyásában bimbózni kezdtek a virágok és rügyezni a fák. Megérkeztél. Most épp jó, ha hozzád bújok. Mennyiszer hittem máshoz odabújva, hogy ők lesznek azok, mielőtt téged nem ismertelek!

FORRÁS: PEXELS

Korábban mindig elmúlt a tavasz, és amikor elmúlt, már semmi nem volt rózsaszín, csak égett a világ a nyomorult hőségben, és tobzódott a magány a széttaposott kertem virágai felett. Fagyott rügyeket szakítva, szirmokat tépkedve őrjöngött a szívemben a bánat. Egyszer csak azt éreztem, hogy túl meleg van körülöttem, és nem kellemes, hanem forr a levegő és fojtogat.

Nem a szerelem perzselt, sokszor csak a szégyen és a megaláztatás pusztító tüzében égtem. És ha túl meleg van, tudod, én nem tudok aludni. Mások, amikor megérezték, hogy túl meleg van, befordultak a fal felé és elhúzódtak tőlem, majd átölelték magukat a saját kezeikkel, mert megnyugtatóbb volt így. Sokszor arra eszméltem, hogy megint fázni kezdek a nyár közepén, hullanak a gondolataim jégcsapjai, és érzem, hogy hiányzik valami.

Manapság már akkor is jól alszom, ha túl meleg van, mert nem fájdalmas meleg ez, hanem az otthon érzése és a boldogság melege.

És amikor álmodban meleged van, te nem fordulsz a fal felé. Csak a hajamba fúrod a fejed, és szorosabbra kulcsolod a kezed a mellkasomon. Megnyugtató és felszabadító, hogy nem kell többé mindig magamat ölelnem, és kezed alatt a szívem is nagyra nőhet, álmodozhat, mert megismerhette, mi is az a boldogság.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂