Egy bántalmazó nem csak üt vagy sérteget!

Amikor bántalmazó viselkedésre világítunk rá egy baráti beszélgetés során, a szerelmes fél szinte mindig rögtön felkiált: „De hát az én drágám nem bántalmazó!” Ilyenkor mindig sietve elmagyarázom: lehet, hogy ő maga nem az, a viselkedése ezzel szemben még nagyon is lehet abuzív. 

Lehet, hogy nem szándékosan teszi, elképzelhető (mi több, igen gyakori), hogy ő maga is sérült, de ettől még fontos, hogy jelezd felé, hogy nem oké az, amit csinál. Az egyik barátnőnk nemrég arról számolt be, hogy a nővérét nem egészen közös megegyezéssel ejtette teherbe a férje újra. Egészen pontosan a lánynak egy nagyon traumatikus szülésélménye volt, amit súlyos gyermekágyi depresszió kísért.

Eredetileg tervezett még gyereket, de a történtek fényében teljesen elbizonytalanodott. A férj azt hazudta, hogy ó, persze, vigyáz, miközben esze ágában sem volt visszatartani a magját, mielőbb kistesóra gyúrt. Ennek a fiatal nőnek most borzasztó lelkifurdalása van, hogy nem tud örülni a születendő babának, és hogy a férjére is haragszik – pontosan nem is érti, miért, hiszen annakidején három gyerekben állapodtak meg.

Hosszan körüljártuk együtt a témát, hogy egy ilyen helyzetben a normális hozzáállás az, ha a férj – hiába vágyik egy focicsapatnyi utódra – lehetőséget és időt ad párjának a döntésre, és igyekszik segíteni őt abban, hogy a traumát feldolgozza, a depressziót maga alá gyűrje. A történet főszereplőjének egy jó terápia kell, hogy eldöntse, hogyan is áll a további gyerekvállalás kérdéséhez, és a támogató társ ebben segíti, nem pedig nyomást helyez rá vagy trükközik.

Jogos, hogy haragszik a férje, de innen szép nyerni: ha a férfi rájön, hogy abuzív viselkedésmintát valósított meg a kapcsolatban, és mindent megtesz, hogy jóvá tegye, amit tett, természetesen akár ez a kapcsolat is menthető. Belátás nélkül azonban erre nem sok esély mutatkozik…

Apropó, terápia. Egy másik esetben épp a jól megérdemelt és szükséges szakmai segítség ugratta ki a nyulat a bokorból. Harmincas értelmiségi anya, három nem kimondottan egyszerű hat éven aluli gyerekkel. Mindegyikük többemberes, szenzoros, és “bónuszként” autizmus spektrumzavar is felmerül. A nő fejlesztésről fejlesztésre hordja őket, övé a mindennapi logisztika, a férfi a munkája miatt csak madártávlatból vesz részt a család életében, nagyszülők elérhető közelségben nincsenek.

A teljesen túlterhelt és felnőtt szót alig halló anyuka a bekattanás szélére kerül, ezért “az a drága jóember” felajánlja, hogy járjon pszichológushoz anya heti egyszer, ő addig “megoldja a gyerekeket”. Eddig minden szép és jó, ám az első alkalommal anya arra jön haza a pszichológustól, hogy a ház romokban, a kedvenc vázája eltört, a gyerekek szurtosan-éhesen ülnek a tévé előtt az apjukkal este 9-kor.

Másodszorra már kissé szorongva távozik – amúgy se sok kimenője volt az elmúlt hat év során -, és mire hazaér, a jóember az, akit kiskanállal kell összeszedni. A férfi teljesen kiborul, és ordibálni kezd, hogy ő ugyan nem marad többet egyedül a három kezelhetetlen kölökkel, mert még agyon találja ütni valamelyiket, és „amúgy se tudja, mit csináljon, ha feszt ordítanak”.

Ezzel szabotálja a nő felépülését, gyógyulását, emberhez méltó életét, miközben a nőtársak körülötte együttérzően bólogatnak: ó, hát férfiből van szegény, megszereli a családi autót és felfúrja a polcot, de hát három kicsi gyerekkel mégis mit kezdjen…? Nos, nem csak maga a fickó attitűdje bántalmazó, hanem ebben az esetben bizony a társadalom ráhagyása, beleegyezése is az.

Aztán ott van annak a nőnek a története is, aki komoly felsővezetői állásból váltott főállású anyaságra átmenetileg, mert úgy matekozták ki élete párjával az életet, hogy a kötődő nevelés három apró csemete esetén csak tényleges testközelből valósul meg. A pörgő multis élet pedig kerékkötője ennek. A nőnek volt csinos kis összeg a számláján a korábbi megtakarításaiból, így aztán nem állítható, hogy kizárólag a férfiú fizetéséből éltek volna a csekély állami támogatások sora mellett.

Ennek ellenére a pénz egy ponton apadni kezdett, majd a férj bejelentette, hogy nem tudja tovább csinálni a munkáját, ahol kihasználja és megalázza a főnök. Ez rendben is volna, asszonyka teljes mellszélességgel melléállt, hogy sebaj, van még tartalék, plusz keresek is valamennyit bedolgozással, tarts egy kis pihenőt, keresd meg, ami a leginkább szólít téged…

És akkor az úriember hónapokig heverészik otthon, a gyerekek körül és a háztartásban nem segít. Nem veszi ki semmiből a részét, lassacskán pedig feléli a nő tartalékát is. Amikor végre elvállal egy munkát, két hónapot dolgozik, majd se szó, se beszéd felmond karácsony előtt egy hónappal.

És csak két hét késéssel vallja be otthon, hogy igazából már csak egy kávézóban ül reggel fél nyolctól délután ötig….

Na, kérem szépen, ez is bántalmazó viselkedés: nem állítom, hogy a fickó abuzer, mert valószínű, hogy súlyos depresszió kínozza, de ettől még amit tesz, az bántalmazás a párja és a családja felé. Amikor ezek az esetek – és még megannyi hasonló – terítékre kerül, nem csak a feleségek mentegetik ám a férjeiket (esetenként két dühroham és zokogógörcs között), hanem a környezet is felmentést keres a férfi számára.

Ó, de hát annyira szereti, hogy még egy gyereket akart… Ó, hát keményen dolgozik a családjáért, de a gyerekfelügyelet sok szegénynek… Ó, hát próbálkozik ő, de a körülményei nehezek, és különben is depressziós… Nem, nem és nem! A bántalmazás akkor is bántalmazás marad, ha azt olyan ember követi el, akit szeretünk és akinek készek vagyunk megbocsátani. És aki – egyébként – nem rossz ember.

Ahhoz, hogy a helyzet változzon, át kell állítanunk a gondolkozásmódunkat is. Nem, nem kell bántalmazót kiáltani minden sarkon, de az abuzív viselkedésre igenis nemet kell mondani. A társadalom szintjén, a közbeszédben, és az egyén szintjén, vagyis otthon is.

Nyitókép: Pexels