Sért, megaláz, beszól – te meg tűröd, csak szeressen?!

Vannak konfliktuskerülő emberek – én is az voltam korábban. Azt gondoltam, az a legfontosabb, hogy mindenki szeressen, ezért egyenesen rettegtem a vitáktól. Inkább ráhagytam mindenkire mindent, és magamban emésztgettem a sértettségemet. 

Volt is ebből jó sok… Hogy mindez hova vezetett? Nagyjából oda, hogy volt egy rakás rendezetlen konfliktusom, mert benyeltem mások beszólásait, és magamat emésztettem megállás nélkül. Miközben a többiek, akik időről időre rám zúdították a frusztráltságukat vagy rosszkedvüket, szépen kiadták magukból és mentek tovább.

Már rég elfelejtették, hogy nekem beszóltak, amikor én még mindig magamban kerestem a hibát Feltehetném most a költői kérdést, vajon jól éreztem-e akkoriban magam, de felesleges lenne, mivel gondolhatjátok, hogy nem. Így aztán rájöttem, hogy elég nagy hülyeséget csinálok, ha folyton hagyom magam lenyomni, bedarálni, eltiporni.

Hát szép lassan, óvatosan elkezdtem változtatni, és egyre inkább megfogalmaztam az ellenvetéseimet, véleményemet. Naná, hogy ez nem tetszett az embereknek. Egyrészt nem ezt szokták meg tőlem, másrészt a saját fegyverük ellenük fordítva már nem volt komfortos. Én viszont elkezdtem jobban érezni magam. Na persze azért nem rögtön – hiszen eleinte egy óvatos ellenvetést megfogalmazása után is féltem, mi lesz a reakció.

Aztán egyre inkább belejöttem, és rájöttem, hogy ez jó dolog. Na, nem arra kell gondolni persze, hogy egy buldózer lettem, aki nekimegy mindenkinek. Azért ekkora jellemváltozás nem szokott történni az emberekkel. De fokozatosan egyre magabiztosabban álltam ki magamért, a véleményemért, a határaimért, és egyre könnyebben mondtam nemet az indokolatlan kérésekre, vagy reagáltam bántó megjegyzésekre.

FORRÁS: UNSPLASH

Ma már viszonylag profin megy. Ha úgy érzem, valaki indokolatlanul támad, azt nem hagyom szó nélkül. Nem fogok lapítani azért, mert neki épp rossz napja van, és mondjuk rajtam tölti ki a mérgét. Vagy mert másokkal így szokott bánni, és ettől azt hiszi, ez a normális. Még egyszer mondom: nem lettem egy agresszor, aki beleköt mindenkibe.

Egyszerűen csak rájöttem, hogy ha konfliktus vagy rossz érzés adódik, akkor jelezni kell a másiknak, nem pedig elhallgatni. Jelezni, hogy megbántott. Megkérdezni, miért kritizál, ha szerintem az indokolatlan. Vagy rávilágítani, hogy nem bizos, hogy máson kellene kitöltenie a mérgét. Persze továbbra is tartom, hogy mindenkinek megvan a joga a saját véleményéhez – de ahhoz már nem, hogy másokat indokolatlanul piszkáljon.

Hogy érzem magam mostanában? Köszönöm, jól.

Jól, mert megtanultam, hogy nem az a fontos, hogy mindenki mindenáron szeressen. Bőven elég, ha van pár ember, aki úgy fogad el, ahogy vagyok, még ha meg is mondom, ha valami nem tetszik.

És én is jobban szeretem magam, mert már nem egy félénk, megalkuvó ember vagyok, hanem valaki, aki nem hagyja, hogy a lelkébe gázoljanak.  Ha pedig valakinek nem tetszik, ha szóvá teszem, hogy megbántott, az ma már nem igazán hat meg. Mert rájöttem, hogy csak én védhetem meg saját magam – és ehhez az égvilágon minden jogom megvan.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂