Rám köpködöd a szavaid, és nem érdekelnek a válaszok…
Nem figyelsz. Itt ülök, de tulajdonképpen bárki lehetnék. Végeláthatatlan körmondatokkal fojtogatod a bennem rekedt csendet.
A szemed ugyan rám tekint, de nem látsz, csak monológod nyugágyába süppedve rám köpködöd a szavakat és nyakon öntesz a mondanivalóval, amire igazából nem is vársz visszajelzést. Nem kell a reakcióm, néha elég, ha bólintok, vagy az sem. Szeretnék legalább hümmögni közben, egyetérteni, vagy reagálni, ha nagyon rossz az irány, amit tervezel, de nincs rá szükséged.
Mert nem figyelsz, és én is csak egy báb vagyok neked, aki meghallgat. Emlékszem, az elmúlt időszakban több olyan emberrel is találkoztam, aki annyira a saját világában élt, hogy nem foglalkoztatta senki más problémája vagy véleménye. Nem barátokat, hanem hallgatóságot, közönséget keresett magának. Nem kért visszajelzést vagy tanácsot.
Egyszerűen csak megcsillogtatta a véleményét, a színes-szagos történeteket, amik vele estek meg vagy olyan emberekkel, akikről sosem hallottunk korábban. Egyik sztoriból átcsapott a másikba, sokszor mondandó nélkül, tömör, egymás után feszesen toluló mondatokkal untatva a hallgatóságot. Félreértés ne essék, nem az a baj, ha valaki sokat beszél, vagy rengeteg elmesélendő története van, hiszen minden társaságba kell egy stand-upos, tudom jól. Régen én is voltam az.
De mindig érdekel, mit gondolnak mások, legalább a nevetésre és a véleményre igényt tartottam. És amikor a közösséget összekovácsoltam a vicces mesékkel, azonnal odaadtam a figyelmemet másoknak. Sokszor futok bele olyan beszélgetésbe a mindennapokban, ahol a „szia, hogy vagy?” kérdést feltéve nem kíváncsiak a válaszra. A szemükben ott az izgalom, hogy magukról és a velük történtekről beszélhessenek.
Ami alapvetően nem baj, hiszen a beszélgetés akkor élvezetes, ha van benne flow élmény. Ha megosztani akarok és ha velem is megosztanak. Ha együtt görgetjük előre a beszélgetés malomkövét, azonos ütemben. Annyi család van manapság, ahol nem várnak választ, vagy csak azt a választ, ami az elvárt, ami a tetsző. Annyi kapcsolat, ahol az egyik fél kiszolgálja a másik csodálat iránti vágyát.
Annyi barátság, ahol a bólogatás vagy a hallgatás az érték – ahol akár egy madárijesztő is lehetne a másik fél, egy arc, akihez beszédet lehet intézni. És mi a legnagyobb baj ezekkel a beszélgetésekkel? Hogy egy idő után a hallgató fél feladja, vagy megszokja a némaságot, és egy új kapcsolatban is fél beszélni, ahol egészségesek az erőviszonyok. Ahol kíváncsiak rá.
A sok sok hallgatás közepette, amikor végre megszólal, ő maga is meglepődik, mennyire elfelejtette a saját hangját. Mennyire bátortalan és erőtlen lett az idők folyamán. Az érzés pedig, hogy most ő mesél, teljesen életidegen lett. Sok helyen nagyon nagy hiánycikk a figyelem és a megértés, az érdeklődés, az odafigyelés és a kölcsönösség.
Ha valaki hallgat, nem mindig azért teszi, mert nincs mondandója.
Lehet, hogy csak azért, mert nincs meg a helye vagy az ideje annak, hogy megformálja a szavakat. Belül regény íródik benne, a lelkében szövi az élete fonalát, a történetet, amit ő is megosztana, ha lenne egy pillanatnyi csend, amikor megteheti. Zajos a világ, és olyan nagy érték, ha találunk néhány embert, akiknek pont olyan kíváncsiak vagyunk a történeteire, mint a sajátunkra, és ők is pont így éreznek velünk kapcsolatban.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂