A családtagok bántják egymást, ezt tanultam a szüleimtől…
Mindig nagy túlélőnek tartottak, akik ismernek. Amolyan “bármikor, bármilyen helyzetből képes felállni és továbbmenni” típusnak. Mondjuk, elég korán kezdtem a gyakorlatszerzést.
A legelső gyerekkori emlékem az, amikor négyéves koromban kint felejtettek a szüleim az autóban. Mert annyira veszekedtek hazafelé menet, hogy leginkább azzal voltak elfoglalva, ki fogja erősebben rácsapni a másikra az ajtót. Emlékszem a pánikra, amikor rájöttem, hogy nem visznek be a házba.
Talán még ma is hallom azt az egyre makacsabbul kiabáló hangot a fejemben, hogy soha nem fogok kiszabadulni innen. Dehát túlélő vagyok, így egy idő után elfáradtam a sírásban és elaludtam. Nem tudom, hogy ki vett ki a kocsiból, de reggel a saját kis ágyamban ébredtem, a szüleim pedig emlékeim szerint úgy tettek, mintha semmi nem történt volna.
Azt hiszem, ez volt az a pont, amikortól képes voltam bármikor, bárhol elaludni, ezzel pedig megúsztam sok mindent. Mert a gyerekkorom a folytonos veszekedések, hatalmas drámák gyűjteménye volt. Korán megtanultam, hogy csak magamra számíthatok. Ha az anyukám megígért valamit, azt az apukám egy pillanat alatt semmissé tette, és fordítva ugyanígy működött.
Állandóan harcoltak egymással, és aki épp a hatalom birtokában volt, az minden módon meg akarta semmisíteni a másikat.
Évekig az alvásba menekültem, hogy túléljem ezt az egészet. És lehet, hogy jól át is aludtam volna az életem. De olyan tizenhét éves korom körül tudatosan fel akartam ébredni. Azt hiszem, akkorra értettem meg teljesen és tisztán, hogy lehetne másképp is élni. Hogy a család nem a legális gyilkosságok gyűjtőhelye, ahol a testek élve maradnak ugyan, de minden más elpusztul.
Ezért amint lehetett, elköltöztem otthonról. Egy szál magamban, minden segítség nélkül. Találtam egy kis albérleti szobát, amit épp ki tudtam fizetni a keresetemből. Talpon maradtam. Erős lettem volna? Nem tudom. Akkoriban végtelenül gyengének és kiszolgáltatottnak láttam magam.
Nem segített az sem, hogy csak a drámákat ismerő, épphogy felnőtt emberként először magam sem tudtam más lelki táplálékhoz nyúlni, csak a fájdalomhoz. Így az első két-három évben csak olyan emberekkel találkoztam, akik ki akartak használni, bántani akartak valamilyen módon, el akartak tőlem venni dolgokat.
Néha nagy volt a kísértés a menekülésre, a valóságból való kilépésre. Egyszer, egyetlenegyszer tettem egy ilyen próbát. Az eszméletlenségig részegre ittam magam, azt hittem, hogy meg is fogok halni alkoholmérgezésben, de túléltem. És a felébredés igazi kijózanodás volt. Kijózanodás abból a vágyból, hogy az élet bármilyen segédeszközzel megúszható, hogy a fájdalom leöblíthető valamivel, hogy a sebeim attól gyógyulnak, ha úgy teszek, mintha nem léteznének.
Ahogyan egy nyílt sebbe fertőtlenítőt öntünk, úgy igyekeztem a lelki sérüléseimet felismerésekkel és megértésekkel kezelni. Tudomásul vettem, hogy ahonnan jövök, ott nem tanulhattam meg, mit jelent a szeretet.
Innen kellett eljutnom odáig, hogy ettől még én lehetek szerethető, és képes is lehetek a szeretetre. Persze ezt követően is hosszú ideig szabotáltam saját magam. A bizalom nem lett állandó vendég a világomban, a keserűség – amit amiatt éreztem, hogy hatalmas hátránnyal indultam el az életben – folyamatos mérget fecskendezett belém. Így a tapasztalásaim nem lettek tündérmesébe illők. Sőt.
Mégsem engedtem, hogy a történeteim átvegyék az irányítást az életem felett. Hogy mindaz, ami volt vagy van, dróton rángasson és én végül csapdában maradjak, mint annak idején abban a bezárt autóban. Nem szeretnék tehetetlenül várni arra, hogy majd csak kiszabadít valaki.
Ezért is mondják, hogy nagy túlélő vagyok. Hogy más már régen beleroppant volna egy-egy helyzetbe, amit végigcsináltam. Nem tartom ezt túl nagy csodának, de tény, hogy soha nem leszek áldozat. Persze ma is rengeteg félelem és bizonytalanság van bennem. A különbség az, hogy képes vagyok ezeket felismerni, így nem pusztítanak valahonnan a mélyből. Ki kellett mondanom, hogy örömmel lépek ki abból a drámakörből, amibe valamikor gyerekkoromban bezártak. Én vagyok az, aki ezt a döntést meghozhatja és kimondhatja.
Igen, nagy túlélő vagyok. Ha túlélésnek nevezhetjük, hogy soha nem hagyok magamban lezáratlanul semmit. Hogy valódi őszinteséggel törekszem arra, hogy megértsem, ami történt. Így mindig tovább tudok lépni egyre nagyobb önismerettel – és ma már azt is megkockáztatom, egyre nagyobb képességgel – a szeretetre. Talán egyszer nem úgy emlegetnek majd, mint a nagy túlélőt. Hanem úgy, mint azt, aki mindig, minden körülmények között az életet választja. Mert él, nem pedig túlél.
Hanga történtét Bali Edina Zsanna jegyezte le
Nyitókép: Pixabay