A csontjaimat meg lehetett számolni, de kövérnek éreztem magam…
„Te egy igazi tehén vagy.” Ezt a mondatot tizenhat éves korom óta őrzöm a fejemben. Mit a fejemben?! Minden sejtemben.
A legváratlanabb pillanatokban tört elő az elmúlt években, ha belenéztem a tükörbe. Olyan volt, mint egy démon. Sötéten lengett felettem, kiverte a kezemből az evőeszközt, és mindig arra kényszerített, hogy valaki más legyek, valaki másnak mutassam magam. Mondanám, hogy másnak, mint aki vagyok, csakhogy ahhoz tudnom kellett volna, hogy ki vagyok.
Ezt egyébként egy osztálytársnőm vágta a fejemhez a gimiben. A melleimre nézett, amelyek jóval nagyobbak voltak, mint az övéi, és szinte rám hányt. Én legalábbis így éreztem. Amikor hazamentem, elsírtam a bánatom a nővéremnek, aki nálam jóval magasabb és vékonyabb volt.
Ő valami olyasmit mondott: „Ne is törődj vele, nem lehet mindenki vékony. Nem igazságos, hogy már a mesekönyvekben is csak vékony derekú lányok a hősnők, nem látsz senkit a rajzokon, aki kerekded. Mondjuk, nekem szerencsém van.”
Ettől a perctől mindig olyan ruhákban jártam, ami eltakarta az alakom. Elkezdtem fogyókúrázni. Elloptam egy farmert a nővéremtől, és azt gondoltam, addig csinálom ezt az egészet, míg a nadrág lötyögni nem fog rajtam. Amúgy is mindenkit sokkal vékonyabbnak, ezáltal sokkal szebbnek láttam magamnál. Ha valaki megdicsért, biztosra vettem, hogy gúnyolódik.
Fel sem tűnt, hogy szinte már nem ettem semmit.
A testem úgy utasította vissza az ételt, mintha minden falat méreg lett volna, ami elveszi tőlem az életet. Anyukám éjjel-nappal dolgozott, alig találkoztunk. Ő egyébként mindig is nagyon vékony volt, sokszor elmondta, hogy a nővérem az ő fajtája, én pedig kiköpött apám vagyok.
FORRÁS: UNSPLASH
Ebben nem találhattam túl sok kapaszkodót, hiszen az apám már régóta külföldön élt, egy óceán választotta el tőlem. És nem is volt túl hízelgő, mert a családunkban az apa kifejezést általában szitokszóként használták… Egyszerre csak azt éreztem, nyilván a testalkata miatt is van ez a nagy utálat.
Nézegettem a régi fényképeket, ahogyan a pici, madártestű anyámat öleli a nagy, medve apám. Régen boldognak láttam őket ezeken a képeken, most mintha viszolygást láttam volna az anyukám arcán. Csak fogytam és fogytam. Bár a mérleg egy ideig pontosan mutatta az erőfeszítéseim eredményét, én magam nem láttam, hogy vékonyabb lennék.
Így aztán már nem álltam mérlegre sem, csak a tükörnek hittem. A tükör pedig mindig valami nagy darab húst mutatott helyettem. Titkoltam, hogy milyen állapotban vagyok, időnként még főztem is a családnak, hogy ne vegyék észre, mekkora háborúban állok az étellel.
Így lettem felnőtt nő. Mármint kor szerint. Mert egyébként semmilyen módon nem akart a testem felnőttként viselkedni. Olyan volt, mintha bosszút állna rajtam. Egyre gyengébb voltam, a menstruációm is szinte teljesen elmaradt. De még mindig nem azt a nőt láttam a tükörben, akire érdemes lett volna ránéznem.
Valahogy leérettségiztem – azt sem tudom, hogyan, mert nem tudtam normálisan figyelni semmire. Az anyukám és a nővérem ekkoriban épp nagy szerelemben voltak. Észre sem vették, mi zajlik bennem. A két vékony pasi, aki rendszeresen megjelent nálunk, olyan volt számomra, mint egy fricska a sorstól: „Na tessék, nekünk, soványaknak bejött az élet. Te meg csak szenvedj itt magadban az undorító testeddel!”
Aztán egy reggel elájultam a fürdőszobában. A nővérem talált rám. Állítólag hangosan sikítozott, amikor meglátott meztelenül, mert a csontjaim szinte kiszúrták a bőrömet. Hosszú idő volt, mire kiengedtek a kórházból.
Majdnem meghaltam. Terápiára kellett járnom, hogy legyen egy egészséges önképem – hogy képes legyek a fejemben élő húsos nőt átírni magamra. És hogy az életet válasszam. Az evést, az örömöt, a lehetőségeket. Iszonyatosan nehezen ment.
Elővettem a szekrényem mélyéről a farmert, amit még akkor, régen magamhoz vettem. Leesett rólam. Már azért kellett küzdenem, hogy hízzak annyit, hogy jó legyen rám. De valójában ezt sokáig nem akartam. A depresszió, az elidegenedés az élettől súlyosabbnak bizonyult, mint az a sok-sok kiló, amit elveszítettem.
Végül valahogy visszatértem. Egy nap már örülni tudtam neki, hogy nem jött fel a cipzár a régi farmeren. A csípőm kerekded, de miért is kellene a nővérem fiús alkatához hasonlítanom? Aztán láttam valakit, aki sokkal vékonyabb volt nálam, és újra hallottam azt a régi hangot a fejemben. Megint csak tehén lettem a sok szép test között. A különbség az volt, hogy már nem engedtem meg magamnak, hogy benne maradjak ebben az érzésben. És még mindig hosszú út áll előttem…
Angéla történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.
Nyitókép: Unsplash
