A gyász örökre elkísér, de megtanulsz vele együtt élni!

2022-05-20 Takács Dóra Szerintünk

Érdekesen működik az ember. Egyszer csak azt veszi észre magán, hogy mindennel megtanul együtt élni. Ahogy a mindennapi rutinunk része lett a világjárvány, alig két hónappal később már fel sem kapjuk a fejünket a hírre, hogy a szomszédban háború zajlik.

Ugyanígy sokszor elképzelni sem tudjuk, mégis megtanulunk együtt élni a sebeinkkel, szívfájdalmainkkal és a gyászunkkal is. Ha veszítetted már el közeli hozzátartozódat, barátodat, biztosan tapasztaltad, amikor valaki egy vállsimogatás kíséretében azt mondta: idővel jobb lesz. Ami azt illeti, én veszítettem már el barátot, családtagot, szülőt, ismerőst.

És valamikor igaz volt, hogy idővel jobb lett, de vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nem jobb. Legelőször 14 évesen találkoztam a halállal. Május volt, egy pénteki nap. Mindenre tisztán emlékszem, ragyogóan sütött a nap, édesanyámmal töltöttem a délutánt. Beszaladt egy boltba, én az autóban várakoztam. Feltettem a lábam a műszerfalra, hátra dőltem és napoztam, amikor a gyomromba nyilallt egy borzasztó érzés. Kinyitottam a szemem, hunyorogva körbe néztem, de az érzést nem tudtam hova tenni.

Pedig idefelé jövet a rendőrök elterelték az utat. Megráztam a fejem és azt mondtam anyunak: nem igaz, hogy az emberek egy ilyen szép napon sem bírják ki, hogy ne okozzanak balesetet. Este kaptam a hírt, hogy az egyik barátnőm elhunyt… Emlékszem minden érzésre. A sokkra, a fájdalomra, mintha hirtelen szétesnék belülről.

Anyukám arcára, ahogy elmondtam neki, a testvéreimre, ahogy ijedt szemekkel körbeálltak. A másnap reggelre, amikor kinyitottam a szemem, és egy pillanatig könnyű volt az élet, majd a fájdalom lassan ült a mellkasomra, ahogy magamhoz tértem az álmomból. Pár héttel később a nappaliban olvastam, majd hirtelen sírásba törtem ki, mert eszembe jutott, hogy Szandi többet nem olvashat.

FORRÁS: UNSPLASH

Pokoli hetek és hónapok voltak. A gyász minden pillanatban ott járt a sarkamban. Persze az én életem ment tovább. De ezek az érzések, így 15 évvel később, amikor eszembe jutnak, ugyanolyan élesek. Azóta sok mindenkit elvesztettem. A mamáimat, egy-két barátot, pár fiatal kollégát, édesapámat. A munkám része volt, hogy sokszor találkoztam a halállal és gyászoló emberekkel.

Ma már nem mondok olyat, hogy idővel jobb lesz. Sosem lesz jobb. Egyszerűen az ember megtanul élni ezzel az érzéssel. Édesapám öt éve ment el. Néha vele álmodom. Álmomban él, álmomban fogja a kezem, elsüt egy hülye poént, sztorizik, és én csak nézem őt. Aztán az álmomban eszembe jut, hogy ő már nincs, és minden pillanatot próbálok kiélvezni vele.

Majd a kép kezd elhomályosulni a könnyeimtől, és attól, hogy tudom, lassan felébredek. Amikor pedig felébredek, a könnyeim folynak tovább. Dolgozom, felkelek reggel, teszem a dolgom, lefekszem este, és már nem sírok mindig elalvás előtt. Nem nézek ki bambán a fejemből, azt sem tudva, hol vagyok. De nem telik el nap, hogy ne néznék rá a fotójára, ne játszanék el a gondolattal, hogy mit mesélnék neki.

Ne gondolnék arra, vajon mi lenne, ha még itt lenne. Régen ezek a dolgok borzasztóan fájtak. Most pedig vannak napok, amikor borzasztóan fáj, és vannak napok, amikor mindez olyan szinten a részem, hogy fel sem figyelek rá. Mint egy seb, ami eleinte nagyon sajog, majd elkezd begyógyulni.

Csúnyán dudorodik és az ember szívesen eltakarná, később pedig már csak egy heg marad.

Néha rápillantunk, emlékszünk a fájdalomra, amit akkor éreztünk, amikor a sérülés keletkezett, és elfogadjuk, hogy a nyomát soha többé nem tudjuk eltüntetni. Sokszor észre sem vesszük, pedig ott van, és örökre ott is marad. Ilyen a gyász.

Nyitókép: Unsplash