A kocsid fontosabb neked, mint az életem – ez tényleg szerelem?!

Határozottan felém tartott az a másik autó. A másodpercekből végtelen percek lettek, ahogy felváltva cikáztak előttem a lehetőségek és a rövid életem képei.

A testem cselekedett, és jófelé kormányzott. Máig érthetetlen, de az agyam tudatos közreműködése nélkül is tudta a helyes utat. Így nem rongyoltam bele a szembejövő autóba – aki azóta sem tudom, miért került elém -, csak lesodródtam az útról. Miután éreztem, hogy a szívem mégis a helyén marad, a telefonom után nyúltam.

Téged hívtalak. Megnyugvást adott egy kicsit, hogy azonnal felvetted. Mindennél jobban bíztam a segítségedben. „Lesodródtam, nem tudom, hol vagyok…” – még mindig kapkodtam a levegő után, téged viszont csak a kocsid érdekelt. Döbbenetemben észre sem vettem, hogy a félelem mikor változott át bennem csalódott dühhé. Nem haltam meg, jól vagyok.

Valami mégis meghalt abban a pillanatban bennem!

„Szállj ki, és nézd meg az autó állapotát!” – mást nem bírtál mondani. Remegő hangon és halkan válaszoltam: „Nem.” Abban sem voltam biztos, hogy tényleg kimondtam-e. Majd kicsúszott a telefon a kezemből, és végtelen csalódottság uralkodott el rajtam. Mintha egy hatalmas fekete gombócot vájt volna a torkomba. Fásult nyugalommal néztem körbe, hogy hol is vagyok pontosan.

FORRÁS: PEXELS

Tőled pedig még ekkor sem jött a kérdés: „Te jól vagy? Nem sérültél meg?” Pár másodperc múlva elszakadt a cérna. Monoton hangon vontalak kérdőre: „Tényleg nem érdekel, hogy velem mi van? Teszek a kocsira, nem érdekel a friss fényezés és az elhagyott rendszámtábla sem. Meg is halhattam volna…!”

Eddig jöttek a szavak, ezután már csak zokogni tudtam. Te annyit reagáltál, hogy ha fel tudtalak hívni, akkor biztosan jól vagyok, és teljesen feleslegesnek érezted ezt megkérdezni. Erre végképp elfogytak a szavaim, egyszerűen csak kinyomtam a telefont, és hívtam az utánad következő számot.

Ákos, a szomszéd srác vette fel a vonal másik végén. Ő csak egy volt a sok lakó közül a társasházból, ahol két éve éltünk, csakis a macska miatt volt meg a száma. Őt mégis érdekelte a hogylétem. Ő feltette az ominózus kérdést, majd fél óra múlva ott volt értem. Veled – a “szerelmemmel” – ellentétben, aki meg sem próbált visszahívni, miután letettem a telefont.

Ha nem velem történik, biztosan nem hiszem el, hogy ember lehet ennyire tárgyközpontú. Hogy valakit jobban érdekelhet a kocsija, mint a saját barátnője. Aztán láttam, sőt, megéltem. És ugyan tíz éve történt, de még mindig hihetetlen számomra az egész sztori. Hogy kerül valaki ilyen helyzetbe?

Lehet, hogy én tálaltam rosszul. Nem volt eléggé akadozó a hangom, mikor felhívtalak? Lehet, hogy akkor még nem zokogtam elég erőteljesen? Lehet, hogy az én elvárásaim túl magasak, és amúgy egyáltalán nem elvárható, hogy ilyen esetben megkérdezd, lett-e bajom? Talán ez mind csak királylányos attitűd.

Bárhogy is van/volt, szerintem ez rettenetes. Azóta is elborzadok és összeszorul a gyomrom, amikor eszembe jut az a nap. Hogy lehettél ilyen sekélyes, hogy jobban érdekelt az autód állapota, mint én? Hogy lehet, hogy nem indultál azonnal értem? Kérdés nélkül ezt kellett volna tenned.

Csupán azt az egyet bánom, hogy miután összepakoltam az elköltözéshez, még egy időre sikerült visszaédesgetned magadhoz. A kocsidat soha többé nem kértem kölcsön, de még hosszú éveket töltöttem veled ebben az érzéketlen világban, ahol folyton megmagyaráztam a megmagyarázhatatlan tetteidet…

Nyitókép: Pexels