A morgós, öreg szomszéd, akinek mégis volt szíve…

Költözni mindig fura. Akkor is fura volt, amikor apámmal végleg összevesztem és tőle cuccoltam el. Hát még most – ebben a bérházban még szerettem is lakni. Pedig senkit nem ismertem névről, egyetlen emberrel sem elegyedtem szóba.

Most, hogy összepakoltam, és a kocsit várom, ami a kis motyómat az új otthonomba viszi, rájöttem, hogy egyvalakivel mégis beszéltem többször is, bár nem önszántamból. Ernővel, a közvetlen szomszéddal. Az öreg sose volt szimpatikus: mindig harapni lehetett körülötte a cigaretta- és kávészagot, ahogy a tüdőig húzott koszlott mackójában végigcsoszogott a folyosón, gonoszul hunyorítva mindenkire. Főleg rám.

Ernő vén, mint az országút, de a bozontos kutyája, akivel a szobakonyhán osztozik, még öregebb és még undokabb, ugatás helyett pedig sziszegve visít. Ezek ketten már a beköltözésem napjától kipécéztek maguknak. Eleinte csak messziről méregettek, morogva. Egy napon Ernő közölte, hogy nőt nem hozhatok fel, holott semmi joga ebbe beleszólni.

Később egyre gyakrabban talált rá okot, hogy belém kössön: hol az ágyamat csuktam össze túl hangosan, hol a zene zavarta, vagy a lépéseim zaja. Aztán feltűnt, hogy bár a két lompos öreg naponta többször körbetotyogja a háztömböt, és elvileg mindketten szobatiszták, mégis minden nap valaki a lábtörlőmre vizel. Sose tudtam rajtakapni azonban egyiküket sem.

Ernőt viszont tetten értem, ahogyan átnézi a postámat. Azt hiszem, akkor mérgesedett el végképp a viszonyunk. Onnantól hol csendesebb, hol hangosabb gyűlölködés vette köztünk kezdetét. Egészen addig a napig, amikor Ernő a „gengsztertempómon” felpaprikázta magát: a hosszú hajam hagyján, de még bőrdzsekit is volt képem felvenni.

FORRÁS: UNSPLASH

Én csak nevettem rajta, ahogy rekedt hangon rikácsolt: elvitet a rendőrökkel, mert szerinte a drogosok néznek így ki, biztos abból élek, hogy az anyagot terítem. Úgy belelovalta magát, hogy a végén már csak sziszegett rám, végül elvörösödött, majd összeesett, és nem mozdult. Így a rendőr helyett a mentő jött ki, és nem ő hívta rám, hanem én őrá.

Nem vettem volna a lelkemre, ha a vén majom egy rohadt dzseki miatt patkol el, és pont az én ajtóm előtt. Ernő végül életben maradt, de még a kórházból is csak a nyűgöt akasztotta a nyakamba: nem volt kit értesítsenek, így nem volt ki szappant meg pizsamát vigyen be neki, szóval engem kértek meg. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és bementem a lakásba.

Karcsi most nem visított, és nem kapkodott a nadrágszáram után. Csendben tűrte, hogy az öreg dohos cuccai közt kotorjak. Ahogy kifelé mentem, ott ült az üres tálkája mellett, és csak bámult rám a rengeteg szőre mögül. A fene egyen meg, gondoltam, miközben visszafordultam, hogy vizet adjak neki, meg valami ennivalót.

A konyhában majdnem én is szívszélhűdést kaptam: a polcon egy fényképről a saját arcom nézett rám vissza.

Vagyis csak első látásra tűnt úgy: a valamikori srác csak a haját hordta úgy, ahogy én, az arca teljesen más volt. A bőrdzsekije se tűnt olyan újnak, mint az enyém. Bevittem a kórházba a cókmókot. A nővérke azt hitte érdekel, így elmondta, hogy az öreg valószínűleg megmarad, de egyelőre bent tartják, és beszélni akar velem. Leültem hát az ágya mellé. Megszántam.

Az arca, ahol eddig csak a pulykaméreg vöröslött, most sápadt volt. A bozontos szemöldöke mögül úgy nézett rám, ahogy az imént a kutyája. Halkan megkérdezte, napi egyszer ránéznék-e a Karcsira, egy etetés és egy rövid séta idejére. Neki csak ő van. Megnyugtattam, hogy megoldható, feltéve, ha a kutya nem engem akar felfalni.

Ernő villantott egy ráncos, fogatlan mosolyt, és kikotorta a tárcáját a párna alól. Már megijedtem, hogy pénzt akar adni, de egy cetlit csúsztatott a kezembe, egy telefonszámmal. A fia száma. Hívjam én fel, legyek szíves, hátha nekem felveszi. Értetlenül néztem, így elmagyarázta: sok éve már, hogy a fia rossz társaságba keveredett, egy balhé meg a börtönbüntetése miatt végül úgy összekaptak, hogy utána hiába hívta.

Egy ideje nem is próbálta már keresni, de most úgy érzi, muszáj. Nem szeretek senki magánéletébe belefolyni, főleg az Ernőébe. Otthon azonban átgondoltam: ne én legyek az oka, ha az öreg úgy hal meg, hogy nem beszélt a fiával. Felhívtam a számot. Ernő bácsi fia szerencsére nem volt olyan méregzsák, mint az apja. Mire én végképp megbarátkoztam Karcsival, addigra ő hozta haza az öreget a kórházból, azóta is gyakran felugrik hozzá.

Tőlük már elköszöntem, a mobilszámomat azért meghagytam, hátha szükségük lesz rá. Most pedig itt ülök a motyómmal, a kocsi még mindig nem jött, pörgetem a netet, és egy gondolatot nem tudok kiverni a fejemből. Vajon az én apám is ilyen morgós öreggé szikkadt, mióta nem láttam? Kicsöngne még a telefonja, ha felhívnám? Csak egy módon tudhatom meg.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust! 🎄 Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr