A nap, amikor rájöttem, hogy már nem számítasz…

Elképzeltem egy életet veled. Intenzív, szenvedélyes, izgalmas utazást, szorosan egymásba kapaszkodva, egymást támogatva. A legjobbat láttam benned, és számomra ez volt az egyetlen, ami számított.

Gyorsan estem ebbe a mámoros álmokat ígérő káprázatba, pontosabban annak vágyába. Közel négy évig tartott az út. Eleinte lelkesen és kíváncsian jöttél velem, aztán egyre fáradtabban, kedvetlenebbül indultál neki a közös kalandoknak. Bíztam, reménykedtem, de minél távolabbra akartam eljutni veled, annál messzebbre kerültél tőlem. Fényévekre mindentől, ami odáig a közös világunkat jelentette.

Soha nem gondoltam volna, hogy éppen az tartogatja számomra a legnagyobb fájdalmat, amire a legjobban vágytam. Arra volt szükségem, hogy szükséged legyen rám, reménykedtem, hogy felismered az igazi értékeket. Akkor még nem sejtettem, hogy a szerelemnek két oldala van: a hatalmas erő, amivel hegyeket lehet mozgatni, és ami rosszkedvében mindent lerombol.

Kép forrása: Midjourney

Én megpróbáltam

Esküszöm, ezerszer próbáltam elmondani neked, mit tegyél. Hogy válaszd le magadról azokat az embereket, akik elszívják az erődet és kontrollálni akarnak. Próbáltam felnyitni a szemed, hogy ne érezd veszteségnek, ha le kell mondanod az éned egy darabjáról a nyugalmunkért cserébe. Szerettelek. Tudom, hogy te is szerettél, de nem úgy, ahogy reméltem. Ez nem a te hibád, hanem az enyém. Magasra emeltelek a többi férfi fölé, talán túlságosan is. Nem bántam meg, hogy neked adtam az álmaimat, de előbb kellett volna ráébredtem, hogy igazából nincs rá(m) szükséged.

Nehezen ment az elengedés, azt hittem, örökre a foglyod maradok

Rettegtem a jövőtől. Aztán egy júniusi kora reggelen, az ablakon kinézve a vakítóan kék ég látképe fogadott. Hirtelen megingathatatlan nyugalom áradt szét bennem, bevallom, elbőgtem magam a megkönnyebbüléstől. Ezek a továbblépés könnyei voltak, amik végre elmosták az összes hazugságot, amiket kitaláltam a saját sérülékenységem védelmében.

Aznap reggel friss levegőt kapott a testem és fellélegeztem! Olyan érzés volt, mintha letettem volna egy nehéz hátizsákot, a hiábavaló erőlködések és elfojtások terhét. Szokatlan, furcsa, mégis felszabadító érzés, hogy már nem ragaszkodom a kapcsolatunk emlékéhez. A szomorúságom szépen lassan eltompult, és átadta helyét a közönynek.

Örökre befejeztem a harcot a szerelmedért, a figyelmedért, kettőnkért. Most visszavonulok és a belső megújulásomra koncentrálok. De nem hagyom elveszni a reményt a valódi és kölcsönös szerelemre. Még nem jött el az ideje. Még nem. De egyszer majd találok valakit, aki felemel, és te csak fakó, megsárgult emlék maradsz.

Nyitókép: Midjourney