A nő, akit rosszul szerettek…
A nő, akit rosszul szerettek, csak a reggeleket kedvelte. Azt a pár, röpke másodpercet, amikor keskeny résre nyitotta a szemeit, és az őt körülvevő valóság még az éjszakai álmok jótékony emlékeivel keveredett.
Ilyenkor elhitte, hogy a sejtésnek tetsző világ tartozik a képzelet birodalmába, a korlátok nélküli álomképek pedig igazak. Aztán egy mellette felhangzó horkantás kitépte az illúzióiból, és felkelt. Papucsával együtt félrerúgta a másfajta élet utáni sóvárgását, mezítláb lépett a konyhába, hogy egy pohár kávéval küzdjön a túlélésért.
Az előszobában megvillanó tükörképe egy pillanatra az arcába kiáltott: „Még változtathatnál!” Ám rutinosan úgy tett, mintha nem hallaná, a tükör pedig egy gúnyos kacaj után élettelenné merevedett. A nő, akit rosszul szerettek, ezután munkába ment, hogy végeláthatatlan ismétlések árán átvészelje egy újabb nap valóságát. Az unalom fájdalmas erővel ette magát a zsigereibe.
Unta a szomszédokat, a munkába vezető utat, autója motorjának megszokott berregését, az iroda közhelyes pletykáit. De mindenekfelett ezt a szót unta legjobban: „Szeretlek.” Mégis kínos kiszámíthatósággal csapódott újra és újra az arcába.
„Szeretlek” – mondta a férfi naponta százszor, és a kötőszóként használt vallomások hamisan fénylő, áttetsző buborékként lengték körül, hogy aztán nyálasan kipukkadjanak. „Szeretlek – lengedezett szelíden homlokához az egyik buborék -, de nem akarok gyereket, ezt meg kell értened. Jól megleszünk mi egymásnak így ketten.”
FORRÁS: UNSPLASH
„Szeretlek – jött az sms délutánonként. – Legszívesebben most is veled lennék, de sokat kell dolgoznom, meg kell értened.” „Szeretlek” – vetette oda a férfi esténként a gép előtt ülve, de tekintetét a képernyőre szegezte. Szájából olyan megszokottan gördültek ki az ismerős hangok, mint amikor oda sem figyelve tejjel teli tálat tesznek a nyávogó macska elé, hogy elhallgasson végre. Az ujjai pedig tovább kopogtak a billentyűzeten…
„Szeretlek” – jött a válasz mindenre, amit nem lehetett, pedig élményt, lelket, szikrát adott volna. Megcáfolhatatlan biztosítékként vetette be a szót, mint egy fegyvert, amely elfedi a tettek nélküli, közömbös nemtörődömséget. A nő tűnődött: hogy lehet így agyongyalázni, hazuggá és súlytalanná tenni valamit, aminek olyan sokat kellene jelentenie?!
A nőt, akit rosszul szerettek, mindenki boldognak tartotta, és ő sokáig úgy hitte, igazuk van. Körmeit kápráztatóan vörösre festette, hogy úgy érezze, mintha élne. Mosolyra húzta a száját, próbált örülni a világnak, amennyire lehet – ám ez a világ egyre szürreálisabbnak tetszett.
Egy napon még az is eszébe jutott, hogy az egész talán egy rossz sci-fi, amit csak álmodik, és a férfi földönkívüli robot.Azért válik egyre formátlanabbá, torzabbá embernek álcázott teste, s azért hajtogatja mindig ugyanazt – az alapprogramjába szavakat kódoltak tettek helyett.
A nő, akit rosszul szerettek, idővel talán hallgatott volna a tükör vészjelző sikolyaira.
De az élet épp időből nem hagyott neki eleget. Egy csendes estén a konyhában vitte el a szívelégtelenség. Sajnálták, de a férfit talán jobban, hiszen annyit mondogatta az asszonynak, mennyire szereti… „A feleséged boldogan halt meg” – vigasztalták a temetésen. Sosem jöttek rá, mekkorát tévedtek.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
