A nők és a mesevilág!
Mi a nők szuperképessége?
Talán az, hogy a semmire is fel tudunk húzni egy egész mesevilágot. Míg a férfi vadászik, addig mi elhisszük neki, hogy szépek vagyunk. Ha nyújtja a kisujját, képzeletben gyűrűt húzunk rá. Ha csak szexet akar, mi akkor is érzelmeket viszünk a kapcsolatba. Tizenéves lányok naivitásával isszuk az üres bókokat. Rajongunk már az elején és semmiképpen sem hisszük el, hogy üres álmokat kergetünk. Nincs bennünk kétely, nem nézünk a szavak mögé, nem gondoljuk végig, ha a tettek mást mutatnak, mint a minket bombázó izgalmas gondolatok.
Mi a nők szuperképessége?
Felruházni egy férfit olyan tulajdonságokkal, amik nincsenek neki. Feldíszíteni, mint egy karácsonyfát, majd gyönyörködni benne. Az is megy nekünk, hogy a potyogó díszeket erőszakkal visszakívánjuk, nem akarjuk meglátni, hogy a korábban szépen csillogó üveggömb törött, az izzók fényei pedig foghíjasan pislákolnak. Ha pedig dőlni kezd a fa, akkor meggyőzzük magunkat, hogy csak a perspektíva hagy kivetni valót.
Szuperképességünk megnyitni a szívünket valakinek, aki nem is méltó rá. Álmodozni a romantikus kapcsolatról, és nem venni észre, hogy csak a lábunk közé szeretne bejutni a hős szerelmes.
Szuperképességünk belebonyolódni valamibe, ami egyébként szögegyenes lenne, ha látnánk és értelmezni tudnánk a neon fénnyel villogó jeleket. De mi nem tudjuk ezt, mert elvarázsol minket a saját mesevilágunk, ami kényelmes, pihe-puha, pont ránk szabott, ellenben a rideg valósággal.
És igen. Szuperképességünk ezeket a hibákat újra és újra elkövetni. Nem számít 20-30-40 vagy 50 évesek vagyunk. Ha lelkünk szeretetre éhes kislánynak született, akkor az marad halálunkig. Hiába zárjuk be a szívünket évekre egy-egy csalódás után, egyszer csak a semmiből újra előbukkan egy tekintet, egy mosoly, egy szép szó, és már nyitjuk is a kapukat.
Hibás ezért a férfi?
Talán igen, hiszen könnyű játszani egy szerelmes nő érzelmeivel. Vagy csak nem tudja mi zajlik bennünk? Lehet még mi magunk sem értjük, mi történik ilyenkor. Mintha egy másik dimenzióban élnénk. Elveszítjük a realitás érzékünket és bálványozzuk az ismeretlent. Ezer csáppal tapadunk rá és fáj, amikor a valóság letör egyet.
Ez a szuperképességünk.
Beleszeretni egy álomképbe és nem akarni észrevenni a valóságot. Aztán sírunk, hogy becsaptak minket. Pedig legtöbbször mi csapjuk be magunkat.
És szuperképességünk ezért szégyellni magunkat.
Vagy haragudni a világra, vagy a férfire, vagy mindenkire. Mert már mindenhol azt várják tőlünk hogy erős és független nők legyünk. És mi annak is érezzük magunkat. Biztos lábakon állunk, megteremtjük az anyagi biztonságunk, intézzük az életünk, csak aztán váratlan előbukkan egy tekintet, egy mosoly, egy szép szó és elveszünk benne. Felemelt kézzel hagyjuk hogy megsebezzen a sztori, ami talán csak a fejünkben létezik.
