A páromat szelíden szeretem – téged kínzó szenvedéllyel!
Lassan véget ér az éjszaka. Egész éjjel villámlott és dörgött, alig tudtam pihenni. A párom mégis olyan békésen aludt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Nézem őt, de rád gondolok.
Nem tudom, áldjam-e a sorsot, hogy őt adta, vagy átkozzam, mert elvett téged. Téged, akit igazából nem is adott nekem. Óvatosan kelek ki az ágyból és megyek a konyhába, iszom egy pohár vizet, talán segít visszaaludni. A gondolataim csak körülötted forognak. Élveznem kellene a későn jött boldogságot.
Már nem hittem, hogy lesz valakim, aki nyíltan felvállalhat, megfogja a kezem ország-világ előtt és örül, hogy én lehetek a párja. Boldog vagyok vele, mégsem tudok teljesen örülni. Nem tudlak és nem is akarlak elfelejteni. Már az első találkozáskor is megragadott benned valami, de már akkor is több minden választott el, mint ami összekötött.
Ez bántott, mert tényleg tetszettél. A szelíd mosolyod, a kedves, életteli nevetésed és a kék szemed emléke örökre belém égett. Boldognak tűntél, mint aki bizakodva néz a jövőbe. Az az egy nap, amit velem töltöttél, örökre megváltoztatta az életünket. Kis időre elvesztettük egymást, aztán mégis összehozott minket a sors. Más lettél, valami megváltozott benned, mégis megdobbant a szívem, mikor összefutottunk.
Eljöttél, amikor tudtál, és úgy szerettél, mint még senki más. Nem voltak nagy szavak, ígéretek, mégis éreztem, hogy rengeteget jelentek neked. Volt időszak, amikor mindent. Hányszor aludtam el úgy, hogy talán a hajnal mellettem köszönt! Oldalra fordulva majd téged látlak, nem az üres ágyat. Ott alszol mellettem, mint aki tényleg hazaérkezett. Persze a reggelek magányosan teltek nap nap után.
FORRÁS: UNSPLASH
Vágytunk egymásra, de túl sok dolog állt közénk. Mindketten szenvedtünk, ami csak akkor enyhült, mikor egymás karjaiban voltunk. Csak együtt mertünk boldogok lenni, még ha ezt titokban is kellett tartanunk. Hányszor álmodtam azt, hogy kinézek az ablakon, és a kertben játszol a gyerekekkel vagy szépítgeted az udvarunkat! Olyan sokat vártunk egymásra, és mégis hiába.
Éjszakánként egyedül sírtam és a könnyeimet törölgetve faggattam a csendet, miért szánták nekünk ezt a sorsot. Alig vártam, hogy beszélhessünk, de már az első szavaidat hallva éreztem, hogy akaratlanul is bántani fogsz. Elmész, itt hagysz, elszólít a kötelességed, és még azt a keveset is elveszítjük, amink volt. Mindketten sírtunk a telefonba, hiába vigasztaltuk reménytelenül egymást, hogy talán egyszer, majd…
Az álarcom mögé rejtettem a fájdalmamat, ahogy te is.
Mosolyogtál a közösségi oldalakra posztolt képeiden, boldognak tűntél. De a szemed alatti ráncok nekem elárulták az igazságot: csak megjátszod magad. Örvénybe kerültem, ahonnan két kézzel rántott ki az az ember, akivel most vagyok. Más, mint te, de ő is látja az igazi valómat. És ő itt lehet velem.
Mögém lép és átölel. Egy pillanatra megrémülök, hogy elárultak a gondolataim, de aztán belekapaszkodok a karjaiba. Nem te vagy, de ő annyira törődik velem, hogy nem tudok neki ellenállni.
– Minden rendben? – kérdezi aggódva. Mosolyogva mondok igent.
Tudom, hogy szerencsés vagyok vele. Hiszem, hogy rám várt, hogy szeret. Most nem kell titkolnom a boldogságom, és élvezni akarom. Megélni minden percét, tart, ameddig tart. De közben ott bujkál bennem a remény, hogy várni fogsz rám, míg újra együtt lehetünk. Ha lesz rá lehetőségünk… akkor találkozunk. De most elengedlek, hogy addig is boldog lehessek.
Juhász Béla novellája
Nyitókép: Unsplash
