A romantikus könyvek rosszul tanítanak meg szeretni

Bár hivatalosan nincs olyan meghatározás, hogy női irodalom, kevés olyan olvasó férfit ismerek, aki azzal hencegne, hogy a kedvenc írója teszem fel, Jane Austen.

Kicsit elcsépelt vele reklámozni a romantikus irodalmat, de a szerepe elvitathatatlan. Egyenjogúság ide vagy oda, mi, nők, akár bevalljuk, akár nem, inkább bekuckózunk egy történelmi romantikussal, mint egy Leslie. L. Lawrence-szel.

Amióta eszemet tudom, a könyvek az életem meghatározói. Az első könyv, ami elindította az olvasás szeretetét, egy ifjúsági regény volt, Nagy Olga Szidi című műve. Nem, nem a Tankcsapdás Szidiről, hanem egy Szidónia nevű lányról szól, aki felvételizik a Színművészetire, találkozik az első szerelemmel, ezzel egyidejűleg az első csalódással, miközben családi drámák kereszttüzében próbál beilleszkedni az új világába.

A történet maga egyszerű és könnyed, tipikusan  ifjúsági irodalom, de telis-tele van utalásokkal olyan szépirodalmi művekre, amikről addig sosem hallottam, és azonnal tudni akartam, hogy ki az a Bováryné, Anna Karenina vagy Tatjána. Szidi története után azonnal belevetettem magam a szépirodalomba, és tizenéves fejjel olyan érzelmi hullámvasútra ültem fel, amiről azóta is csak nehezen tudok leszállni.

FORRÁS: PEXELS

Levelet írtam Tatjánával, és őrlődtem a gyermekem és a szerelmem között Anna Kareninával, meghasonlottam Elizabeth Benett-tel, árván maradtam és kebelbarátra leltem Anne Shirley-vel. Egy tizenéves lányt persze leginkább a szerelem érdekli, de olyan szerelmi hullámvölgyekbe kerültem, amit tizenéves lányok a legritkább esetben élnek át.

Olyannyira a befolyásuk alá kerültem, hogy ez teljesen rányomta a bélyegét arra az egész időszakra, amikor egy lány ismerkedik önmagával, a szerelemmel, a kapcsolatokkal. Úton-útfélen plátói szerelembe estem szinte minden fiúval, aki egy fokkal szebb volt az ördögnél, mert majdnem minden potenciális jelöltet felruháztam a romantikus hőseim tulajdonságaival.

Könnyű volt ezeket képzelni, és addig voltam csak boldog, amíg nem szembesültem a nyers valósággal.

Mondanom sem kell, a kamaszfiúk a legritkább esetben rendelkeznek olyan romantikus szemlélettel, mint a fenti könyvek hősei. Minden első randi egyben az utolsó is volt. Így visszagondolva, nem feltétlen baj, hogy a tini korom legszebb éveit nem töltöttem rosszabbnál rosszabb kamasz kapcsolatokban, hanem igazán és kitartóan kerestem az igazit.

Amikor a szívem és az eszem is felnőtt a könyveimhez, sokkal nyíltabban és érzelmileg is megerősödve vetettem bele magam az első szerelembe. Nem mondom, hogy nem estem pofára, de ezzel együtt is tudtam értékelni. Aztán ahelyett, hogy olvastam volna róla, megéltem a saját kis történetemet, és sokáig nem került a kezembe ez a műfaj, de “unatkozó” anyukaként újra hiányát éreztem.

Hát… úgy hiszem, kicsit megváltoztak a dolgok, mióta elhanyagoltam ezt a területet, és egyik ismerősöm ajánlotta a vörös pöttyös könyveket. Nem tartom magam prűdnek, a barátnőimmel is elég részletesen kitárgyaljuk a szerelmi életünket, na de könyörgöm, hányszor kell – vagy lehet – 500 oldalon belül leírni, hogy „Szeretem az ízedet!”, hogy „Beléhatolt!”, hogy  „hatalmas férfiassága”?

És mindig éppen egyszerre jutnak a csúcsra… (Megjegyzem, ez elég ritka a való életben.) Egy idő után már röhögve olvastam, és komolyan izgatott voltam, na nem olyan módon, amit az író próbált felkorbácsolni bennünk.

Hanem amiatt, hogy hogyan lehet ennyiszer átfogalmazni egy maximum fél órás folyamatot, úgy, hogy tutira nem lapozok vissza, hogy ezt én ebben a könyvben már biztosan olvastam. Írói szemmel ez tutira nagy kihívás, de olvasni nem annyira élvezetes. Vagy mégis?

Az biztos, hogy van rá igény, és ezzel nem is lenne gond, csak az a baj, hogy teljesen félrevezető. Nem minden férfinak hatalmas, ritkán fordul elő, hogy olyan párok, akik még alig ismerik egymást, fergeteges szexuális élményeket éljenek át.

Illetve nem az az igaz szerelem, akivel a nő rögtön leveti a gátlásait az ágyban, és minden nyílását felkínálja az első alkalommal, mert élete szerelmével bújik ágyba éppen. Szomorúan tapasztaltam, hogy a “romantikus” irodalom már nem bíz semmit a képzeletre.

Csak remélni merem, hogy a lányom nem ugrik akkorát majd az időben, mint én, ami az olvasmányait illeti, mert akkor egy sima bibe és porzón túl részletesebb felvilágosítást kell tartanom arról, hogy mi mikor és hová való. És most megyek, elolvasom újra A szürke ötven árnyalatát, hogy amikor felvilágosításra kerül a sor, jól tudjam megfogalmazni a lényeget, ne érjen senkit se meglepetés.

Nyitókép: Pexels