A szerelmem nem tudja elfogadni az elvesztésedet
„Péntek…” – sóhajtott fel Éva kitekintve a tisztára pucolt ablakon. Ezt is megcsinálta. Ő aztán nem várja meg a hanyag takarítónőt, hogy még jobban össze maszatolja a makulátlan irodájának ablakait!
Még mit nem! Nem adja alább a tökéletesnél, még ha csak egy omladozó vakolattal borított, koros irodaépület ablaktábláiról is van szó. Aki őhozzá belép, az első pillanattól érezheti, hogy komolyan veszik az ügyét. Legyen az válóper, hagyatéki tárgyalás vagy csak egy szimpla adásvételi szerződés. Büszke volt magára, s volt is mire. A semmiből küzdötte fel magát, és bár nem lett önelégült, hamar megtanulta: a külvilág csak a tökéletest fogadja el tőle. Rajta ezt nem fog múlni…
A jogásznő elégedetten nézett végig íróasztalán, mindennel végzett erre a hétre és a jövő heti munkáit is előkészítette a folytatásra, de majd csak hétfőtől. Erre a hétre végzett. Bezárta irodáját és végigsétált a kihalt folyosókon. Egyedül volt a liftben, ahogy a parkolóházban is, ahogy kocsijához lépdelt. A héten először sietett haza. Érezte, hogy mennyire várja a párja. Az ő Ádámja. Hazafelé tartott, de nem akart üres kézzel beállítani. Semmi különös, csak egy újabb inget vett szerelmének. Rutinosan válogatott a ruhadarabok között, és valósággal felragyogott az arca, amikor megtalálta a tökéletes darabot.
Kép forrása: Midjourney
„Ez tökéletes lesz a páromnak! Imádja az ilyen ingeket!” – mondta, miközben elcsomagolta a meglepetésnek szánt ajándékot és elköszönt a már ismerőssé vált eladóktól, bár az új kislánnyal még nem találkozott. Az irigykedve nézte Évát. A lépései, megjelenése, stílusa, minden tökéletes volt. Őt biztos, nem teszik próbára a hétköznapok gondjai, és még várja is haza az a jóképű férfi, akiről annyit áradozott, miközben kifizette a neki szánt ruhát.
„Ne irigykedj rá!” – mondta szárazon idősebb munkatársa, aki már sokadszor szolgálta ki a városszerte ismert asszonyt. A fiatal kiscsaj elhűlve hallgatta Éva életének rövid történetét, és a végére szánalmat érzett az üzlet ajtaján kisétáló nő után tekintve, nem pedig csodálatot…
A lépcsőházba érve találkozott a szomszéd Magdikával. A nyugdíjas asszony mindig friss hírekkel látta el a társasház lakóiról és a környék történéseiről. Éva illedelmesen váltott pár szót az idős asszonnyal, de nem szeretett pletykálkodni, párjára hivatkozva kimentette magát és a második emeleti lakásukba indult. Magdika fejét csóválva nézte a lépcsőn felsiető Évát.
„Olyan okos nő, kár érte! Vajon miért nem tudja elfogadni azt, ami elmúlt?” – morfondírozott, miközben újabb beszélgetőpartner után nézett.
Éva hangos köszönéssel lépett be lakásukba. Ádám cipője a helyén, kabátja a fogason lógott, mégsem felelt senki, csak a központi fűtés halk zajai neszeltek a radiátorokban. A nő mégis oly természetesen kérdezgette párját hogyléte felől, minta bármelyik pillanatban választ kaphatna. Mosolyogva vette elő a meglepetésnek szánt inget, majd a gardróbhoz lépve beakasztotta a többi mellé. Keze finoman végigfutott a hibátlan rendben sorakozó darabokon, mintha csak férjét érintené. Néhányon még ott lógott a címke…
Éva újabb magányos hétvégére készült, társa csak egy üveg vörösbor volt. Ádám kedvenc évjáratából öntött egy-egy pohárral. A komódon lévő gyászszalaggal átkötött képhez lépett és mellé helyezte a félig töltött borospoharat. Megszokásból koccintotta össze a poharakat, majd a hintaszékébe ült és magára borította bolyhos takaróját. Lassú ritmusban ringatni kezdte magát, míg mélyre száműzte könnyeit.
„El se tudod képzelni Ádi, milyen hosszú és fárasztó hetem volt!” – mondta a képre nézve, majd belekezdett az elmúlt napok elmesélésébe. Olykor hallani vélte, ahogy Ádám helyeslően morog, vagy csak mély levegőt vesz nemtetszését ily szolid módon kifejezve, mint mindig. Éva hálás volt, hogy ott van vele, még akkor is, ha csak ő érezte elvesztett szerelme közelségét…
Nyitókép: Midjourney
