A világ mocskai beszivárogtak az emberi kapcsolatokba

Ki kell mondanom: elfáradtam. Nem a munkában, nem a gyereknevelésben, nem a magánéleti gondokban. A körülöttem zajló fájdalmas cirkusz, az emberi reakciók váltak olyannyira elkeserítővé, hogy már-már felér egy borzalmas energiaveszteséggel minden külső inger, minden véleménynyilvánítás.

Empátia? Pozitív hozzáállás? Emberi értékek? Nem tudom, sokak lelkéből hová tűnt mindez az utóbbi időben. Szomszédok, volt munkatársak, régi ismerősök ölik egymást a Facebookon, vagy éppen személyesen, miközben hirdetik a maguk igazságát. A világ mocska észrevétlenül beszivárgott az emberi kapcsolatokba, egyre ritkábban hallunk erről vagy arról objektív véleményt – acsarogni annál inkább divat.

Az acsargó ember pedig arról ismerszik meg leghamarabb, hogy világlátását cáfolhatatlannak gondolja, és ellenségként tekint mindenkire, aki vitatkozni mer vele. Sokaknál már nincsenek érvek, „szerintem” kezdetű mondatok, csak dogmatikus kijelentések. Ahogy nemrég még átlagemberek osztották az észt a fotelből az álláspontjuk szerint épp létező vagy nem létező covidról, őrült hévvel lehülyézve a másképp gondolkodókat, most hasonló a helyzet a választások és a háború kapcsán.

Nők, akik évtizedeket dolgoztak le viszonylagos békében egymás mellett, alpári sértegetésbe bonyolódnak, amikor kiderül, hogy más párt mellett teszik le a voksot. Régi osztálytársak küldik egymást a pokolba, mert az egyik szerint az oroszok a hibásak a harcok kirobbanásában, a másik szerint az ukránok… Szinte vibrál a képernyő az indulattól feszülő szavaktól, és a kitörő düh elmos minden addigi benyomást, tapasztalatot a másikról, miközben öljük egymást.

Már nem számít, ki kicsoda, hogyan viselkedett a múltban, hányszor segített vagy mosolygott ránk kedvesen. Van, aki csak őrjöngeni akar. Kifújni magából az elmúlt időszak félelmetes szorongásait, a vérébe ivódott félelmet, hogy mi lesz, mi történik holnap vagy holnapután. Mint a kisgyerek, aki fáradtságában ordít és toporzékol, mert képtelen értelmesen elmondani, mi baja.

Forrás: pexels.com

Mondhatnánk, hogy a világ a hibás, amiért kérlelhetetlenül nyomja le a torkunkon az ocsmányságait, de észre sem vesszük, hogy közben lassacskán ugyanolyan ocsmánnyá, érzéketlenné válik az emberiség egy hányada. Csak mert nem tudja másképp levezetni az indulatait… És azok, akiknek sikerül megőrizni józan eszüket ebben az őrült kavalkádban, ijedten figyelnek. Talán csak nekik jut eszébe, hogy minden probléma megoldódik egyszer – minden változik, és valamikor mindennek vége lesz.

De te, én és ők akkor is itt leszünk. Hogy néznek majd egymásra a választások után azok az ismerősök, akik szent meggyőződésükre hivatkozva anyázták egymást? Hogy küzdünk meg a világ gondjaival, a saját lelkünk sérüléseivel, ha vége az orosz-ukrán háborúnak, de mi mindvégig kígyót-békát kiabáltunk egymásra, csak mert más volt a véleményünk?

Senki nem gondolkodhat egyformán. Senki nem viselkedhet egyformán. De ha minden szar lefolyt a csatornán, mi akkor is itt maradunk egymásnak – rossz esetben ellenségként, jó esetben embertársakként. Nincs hová menni, egymás szemébe kell majd néznünk. Szóval nem kéne elfeledni, hogy minden szavunknak súlya van.

A háborútól félve háborúról vitatkozni úgy, hogy közben magunk is háborút szítunk magunk és azok között, akik körülöttünk élnek – van ennél logikátlanabb?

Ma még csak verbálisan öljük egymást. De mi lesz a következő lépés? Tényleg egymás torkának ugrunk? Tudom, nagy a stressz, sok a szorongás, baj van. Ám a bajokra sosem a szitkozódás és a fejetlenség szolgáltatott megoldást, hanem csakis az emberség. Mindannyian ugyanolyan aprók vagyunk ezen a bolygón, és mindannyiunk élete ugyanolyan véges. Jó lenne ezt nem elfeledni, mielőtt végleg el nem pusztítjuk egymást.

Nyitókép: pexels.com