Abba szerettem bele, amit mások gúnyolnak rajtad…

Te is biztosan emlékszel egy lányra a suliban, akit mindig szekáltak, hogy nagyok vagy rendezetlenek a fogai, hogy csámpás, vagy éppen túl vastag a combja, kicsi a melle, deszka, dagi, vagy túl magas. Lehet, hogy pont úgy emlékszel, hogy te voltál ez a lány.

Ő is éppen így emlékezett vissza. Először akkor találkozott az érzéssel, hogy nem elég jó erre a világra, amikor az óvodában a szeplői miatt pöttyösfejűnek csúfolták. Ez a szó talán még nem is lenne sértés, de ha kiemelik egy gyerek hibáit, az már önmagában fájdalmas tud lenni. Másnak nem volt pöttyös az arca, csak neki. Fájdalmas volt a különbözőség.

Egy másik kislányt azért csúfoltak, mert hat lábujja volt. Ő valahogy nem érezte ezt annyira bántónak, mint azt, hogy őt pöttyösfejűnek hívták. Szerinte a hat lábujj különleges. Az volt az első gondolata, hogy ha a kezén volna, eggyel több műanyag karikát tudna ráhúzni az ujjaira a játékok közül.

Egy idő után Pötyi lett a beceneve, ami csak úgy ráragadt és már természetesnek hatott, az általánosban és a középiskolában is hátrafordult, ha egy-egy barátja így kiáltott utána. Nem mindenki tudta az eredetét, hogy a szeplők miatt van, de mind egyetértettek, hogy illik rá, olyan kedves, mint ő. Szóval itt volt Pötyi 16 évesen, aki folyton alapozóval és púderrel próbálta eltüntetni a hibáit.

Ilyenkor kevésbé szégyellte magát, és kevésbé érezte, hogy a szeplők stigmák is egyben. Egészen kezdte elfelejteni, hogy ott vannak, csak este, lefekvés előtt jutott eszébe, amikor lemosta az arcáról a sminket. Pötyi az alapozónak köszönhetően egyre növekvő önbizalommal ismerkedett az évek során. Majd az első fiú, akit igazán szeretett, elhagyta, mert ő volt a „nagyseggű lány”. Nem fért bele a srác képzeletbeli mércéjébe, itt is, ott is kilógott néhány kiló.

Megint előtört belőle az a fajta szégyenérzet, ami újra billogként égett a homlokán. Úgy érezte, mindenki az átlagnál minimálisan nagyobb fenekét nézi, és mivel már ő maga is így érzett, a következő kapcsolatában is megkapta ugyanezt a kritikát. Nem volt elég feszes, nem volt elég kerek.

„Manapság az edzős lányok a csinosak. A feszes, izmos popsi kell a férfiaknak, nem a lötyögős” – mondta az egyik barátja, éppen szakítás előtt. És hát a nagy fenéknek egy gyógyírja van, ha nem eszik az ember, gondolta Pötyi. Fogyott néhány kilót, edzeni kezdett, de már csak azt a mások által odaképzelt nagy feneket látta.

Ha a férfiak végignéztek rajta, nem az jutott eszébe, hogy biztosan azért, mert csinos, hanem szorongott a méretei miatt. Amit azóta az átlagos alá kínzott a szigorú diétával. Megszégyenülve, fél szemmel nézett csak a tükörbe, és minden pillantást egy grimasszal zárt. Aztán találkozott Petivel, akit mindenki csak Golyó néven ismert. Kicsit nagyobbak voltak a fülei az átlagnál, magas volt, és rövidre nyírva hordta napszőke haját.

Mindig is szerette volna megismerni, és bár néha voltak jelei, hogy a fiú is érdeklődik iránta, ugyan ki akarna egy szeplős, nagyseggű lányt a nyakába venni? Így, ha közeledést észlelt is, azonnal érdektelenséget kezdett színlelni. Így kerülgették egymást 4 éven át, mint két félszeg tini, pedig már huszonévesek voltak.

Mindkettőjük életében jöttek-mentek a kapcsolatok. Közben a szeplős lány nem sminkelte többé az arcát, megszerette a pöttyeit. A becenevét is újra elkezdte használni. Aztán eljött a nap, amikor a munkahelyére új kolléga érkezett, akit körbe kellett vezetnie. Peti volt az. Ő pedig izgalmában tördelte a kezét, de igyekezett nem mutatni, mennyire örül a találkozásnak.

Mert a fiú éppen olyan helyes volt, mint ahogy emlékezett rá.

Belépett az iroda nagy kétszárnyú ajtaján és bemutatta a vendéget: „Gábor, ő itt Golyó… akarom mondani Péter.” Kissé elpirult a nyelvbotláson, de a férfiak csak mosolyogtak a bájos tévedésen. Ettől kezdve kollégák lettek, és minden nap találkoztak. Majd Golyó elhívta Pötyit egy kávéra, miután minden bátorságát összeszedte. A találka során a kezdeti feszültség hamar feloldódott.

– Miért kaptad a Golyó becenevet? Sosem értettem.

– Hát igen, még általánosban ragadt rám, amikor kövér kisgyerek voltam, és akkora fejem volt, mint egy nagy golyó. Golyófejjel indult, aztán lettem csak Golyó.

– Komolyan? Én is így kaptam a Pötyit. Mármint a szeplőim miatt.

– Hát voltam én Denevér is a füleim miatt, és Dumbo is, tudom, nagyon eredeti. De a Golyó valahogy megmaradt. Megszoktam.

Pötyi elpirult, majd kortyolt egyet a kávéból. Golyó emlékezetében pedig megjelent az a huszonéves fiú, aki szerelmes volt a lányba – akkor, és most is. Megfogta a másik kezét, és a sajátjába zárta.

– Bírom a szeplőidet! – mondta, majd egy csókot nyomott a lány kezére.

– Én is bírom a füleidet – hangzott a válasz.

Így találkozott két ember, akik elfogadták a saját hibáikat az évek során, még akkor is, ha a környezetük beléjük égette azokat. És így esett meg, hogy éppen egymás hibáiba szerettek bele igazán…

Nyitókép: Unsplash