Anyám szemében szitokszónak számított a házasság…

– Nem örülsz neki? – kérdeztem, mikor meglátta a gyűrűt az ujjamon.

– De… végül is, örülök. Most mit mondjak?

Elbizonytalanodva fürkésztem édesanyám arcát. Lerítt róla, hogy egyáltalán nincs elragadtatva. Sosem tudott jól hazudni. Kedvelte a vőlegényemet. Na de a házasság… tulajdonképpen nem kellett volna megütköznöm rajta, hogy nem ért egyet a döntésünkkel.

Ha valaki annyi elcseszett házasságot lát és él át, mint mi, már nem fog örömujjongásban kitörni egy eljegyzési hír hallatán. Édesanyám sosem ment férjhez. Örök elköteleződés – rémisztő kifejezés. Már túl volt egy megalázó, félelmekkel teli, bántalmazó kapcsolaton. Retteg a kiszolgáltatottságtól. Márpedig mifelénk a házasság ezzel egyenlő.

Tudtam, mit érez. A hosszú távú kapcsolatok, amikbe beleláttam, katasztrofálisak voltak. Nem ismertem olyan párokat, akik ne csalták volna meg egymást, ne titkokra és hazugságokra alapozták volna az életüket. Annyiszor kaptam ajánlatokat nős férfiaktól, akik igyekeztek meghódítani, titkos viszonyt folytatni velem, vagy épp pénzt ajánlottak a szexért, hogy elhatároztam: követem a családi hagyományt. És soha nem megyek férjhez.

Az eljegyzésemből aztán valóban nem lett semmi, bár ez nem rajtam múlott. De a látszólag független életnek is megvannak a maga hátrányai. Sosem voltunk otthon sehol. Ott laktunk, éltünk, ahova befogadtak… és ahol megtűrtek. Rokontól rokonig költöztünk. Talán ezért sem vágytam soha saját lakásra. Egy albérletben semmi nem a tiéd. Látszólag szomorú, de számomra megkönnyebbülés volt.

Ha valami nem a tiéd, másfajta felelősséget érzel iránta. Otthon, haza – ezek a szavak nem jelentettek semmit. Az sem tudott megérinteni, hogy az ország melyik felében élek éppen. Szerettem úton lenni. Megérkezni már annál kevésbé. Minden alkalommal csalódottan szálltam ki a kocsiból. Szívem szerint csak mentem volna tovább, ki tudja, hova, merre…

Épp ezért hűlt el mindenki a családban, mikor megtudták, férjhez akarok menni. Biztosan furcsán hangzik, hogy ezt mondom, de büszke voltam magamra, amiért igent mondtam. Ez nagy szó volt. Nagy lépés, amihez bátorság kell, ha valaki így nő fel.

FORRÁS: UNSPLASH

Bár a kapcsolatunk folytatása már közel sem volt ilyen rózsás, mégis valamiféle megkönnyebbülést éreztem. Amiért fel tudtam fedezni magamban a vágyat, hogy tartozzak valakihez. Amiért bízni tudok valakiben.

Jó érzés volt újra meg újra a gyűrűre pillantani az ujjamon.

Nehéz volt búcsút mondanom neki – sokáig, túl sokáig halogattam a döntést, ami olyan egyértelműen ott volt a levegőben. Mindenki tudta, hogy nem végződhet másként. De én úgy kapaszkodtam a választottamba, mint az egyetlen esélybe, hogy “normális” életem lehessen. Hogy én is otthon lehessek valahol… Hazaérjek.

Normális élet. Egy időben olyannak képzeltem, mint egy karácsonyi képeslapot. Férj, sok-sok gyerek, na meg persze én, ahogy az Év Háziasszonya díj nyerteseként tetszelgek… Már tudom, hogy nem ő az egyetlen lehetőségem. Azóta, amióta rájöttem, hogy már az is elég, hogy vágyom egy ilyen kapcsolatra. Egész jól elkaristolok a konyhában, de az Év Háziasszonya valószínűleg nem én leszek. Sosem tudtam olyan magától értetődően elegáns és magabiztos, amolyan ízig-vérig nő lenni, mint amilyen lenni akartam.

Szeretek úton lenni. Ne értsd félre, a röpke, egyéjszakás pihenőket nem kedveltem soha. Ma már, ha lefékez a kocsi alattam, nem érzek szomorúságot. Szívesen megyek tovább, de ugyanilyen nyugodt vagyok akkor is, amikor megérkezem valahová. Remélem, egyszer hazaérek. Egyszer.

Nyitókép: Unsplash