Árt vagy használ a kvótarendszer a nők helyzetének?

„Most már tudom, hogy még mindig nem törtük át a legmagasabb és legkeményebb üvegplafont, de egy nap valaki majd megteszi – és remélhetőleg hamarabb, mint azt most gondolnánk” – mondta 2016-os beszédében Hillary Clinton a választási vereséget követően. 

Azóta látjuk, hogy az Egyesült Államok még mindig nem áll készen egy női elnökre, Európa viszont nagyot ugrana a női egyenjogúság érdekében. Az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén ugyanis elfogadott egy ún. „irányelvjavaslatot”, amely szerint 2026 júliusára a tőzsdén jegyzett uniós nagyvállalatoknak több női vezetője kell legyen.

A kvótát nem teljesítő vállalatok pedig szankciókra számíthatnak. A javaslat célja, hogy a társaságok vezető pozícióinak legalább 40 százalékát nők töltsék be. A javaslat arról is szól, hogy a kiválasztási eljárásnak továbbra is átláthatónak kell lennie, és a vezetőtestületi tagságnak ezután is elsősorban az érdemeken kell alapulnia.

Tavaly a nők aránya 30,6 százalékos volt – persze óriási eltérésekkel – a tagállamok között. A franciáknál 45,3 a vállalati emancipáció, míg Cipruson 8,5 százalék. A magyar arány a ciprusihoz közelít, a legfrissebb adatok szerint 10,5 százalék.

A politikai korrektség és cancel culture által gyötört közbeszédünkben hálás téma a női kvóta. Olyan ügy, ami által egymás torkának ugorhatunk, és természetesen mindenki jobban tudja, hogy mi az igazság. Adjunk előnyt a nőknek, vagy ne? Egyáltalán, előny ez, vagy jár a kvóta? Két dolog biztos: rendkívül érzékeny téma a cégeknél, kevés vezető szereti, ha megmondják neki, kit vegyen fel. Másrészt, ahol kutatást végeztek a témában, a számok önmagukért beszélnek.

Anna barátnőm klasszikus kvótás lány volt. Örült ugyan a kinevezésnek, ám miközben környezete látványosan büszke volt rá, a jó érzések helyét hamarosan átvette a bizonytalanság. Vajon tényleg a képességei miatt került az új helyére, vagy csak egy négyzetet akartak kipipálni vele? Anna évekig maradt a pozíciójában és noha csupán pozitív visszajelzéseket kapott, képtelen volt elengedni belső kétségeit.

A leépítésnél önként jelentkezett, és új cégnél mérettette meg magát.

Rosszabb a helyzet, ha éreztetik a nővel, hogy ő csak egy kvótás, de a legfőbb ellenérv a rendszer ellen, hogy rengeteg dilettáns munkavállaló van, akik a magasan képzettek elől veszik el a munkát. Tehát érdemtelenül jutnak pozícióhoz.  Ehhez persze nem kell kvóta, hiszen nagyon sok embernek van saját tapasztalata a kivételezésről.

A kvóta melletti legfőbb érv annak hatékonysága.

Számos tanulmány született már a különböző csoportokkal kapcsolatos alkalmazásáról, főként vállalatok körében. Az eredmény egyszerű volt: sokszínűbb vezetés, versenyképesebb vállalat. A diverzitás szó szerint jót tesz az üzletnek. Javulnak a munkakörülmények, a vállalati kultúra, stabilabb a céges részvény, azaz általánosan jobban teljesít a vállalat. És még a férfi kollégákra is kedvezően hat. Már akire.

A skandináv államok hagyományosan jól teljesítenek az esélyegyenlőség területén. Norvégia volt az első, ahol a nagyvállalatok igazgatótanácsában bevezették a női kvótát, elindítva ezzel a nemzetközi dominót. A létező vagy elképzelt üvegplafont a svédek is nagy sikerrel ütötték át. Ott már az 1994-es választásoknál kísérleteztek ezzel, és kiderült, kifejezetten jó hatással volt a kompetens politikai vezetőkre.

A középszerű politikusok viszont többnyire visszaléptek vagy elhullottak.

A tanulmány szerint a jelenség a privát szektorban is érvényes. Elsősorban a középszerű vezető érzi magát fenyegetve, ezért valószínűleg hasonló emberekkel veszi körbe magát, hogy megtartsa hatalmát. A kvóta ezt a mesterséges vállalati építményt is segíthet lebontani.

Mi nyilván nem vagyunk Svédországban, és ahány nő, annyi történet. Nem mindegy, hogy milyen területen dolgozik az illető, milyen a habitusa, mennyire szorong. Nem mindegy, hogy milyen nemű a főnöke, mennyire domináns a férfi vagy női jelenlét, vagy hogy az illető milyen értékeket hoz otthonról.

Az üvegplafon azonban így vagy úgy, de létezik.

„Azt hittem, hogy életem végére befejezem ezt a munkát, de nem fogom” – mondta néhány éve a Washington Postnak a nemrég elhunyt Marilyn Loden, akinek nevéhez köthető az üvegplafon kifejezés népszerűsítése. „Remélem, ha túlél engem, akkor ez egy elavult kifejezéssé válik. Az emberek azt fogják mondani: volt idő, amikor még volt üvegplafon.” Reméljük, már nem kell sokat várni.

Nyitókép: Unsplash