Az árulásod szilánkosra zúzta a lelkemet…
Móni éppen csak megtudta, hogy Gábor megcsalta. Eleinte nem fájt. Blokkolta az agya. „De vajon kivel? – jött a következő gondolat.
– Á, ez nem lehet igaz!” – hessegette el aztán az egészet a következő pillanatban. Körbejárt a lakásban, de nem tűnt el a kép a fejéből, ahogy Gábor elviharzott. Feszítette a tettvágy. Még nem tudta, mitévő legyen – lelke összetört darabjait hova dugja el saját maga elől.
Kiment hát a nappaliba, és ránézett az üveges szekrényre. Kinyitotta, majd komor, érzelemmentes arccal sorra elkezdte összetörni a dísztányérokat. Így saját összetört szíve jobban elvegyül majd a lakásban a többi szilánk között – gondolta. A tárgyak úgy pottyantak ki a kezéből, mintha éppen csak takarítana vagy mosogatna, pont annyira természetes cselekvésnek hatott.
Egyszeriben megsemmisült a szemében az életvágy utolsó szikrája is, ami visszaverődött az üveg poharak peremén. Azon az üvegpoháron, amit együtt vettek tavaly, hogy bekuckózzanak a téli hűvös estén egy közös takaróba két pohár borral. A pezsgőspoharak után a tányérok, majd a levesestálak következtek. Mire mindennel végzett, meglátta a lila ibolyás mintákat széttörve a padlón. A nagymamáé volt.
Leült a talpalatnyi szilánkmentes kis foltra a földön. Egy felbőszült orkán erejével szakadt ki belőle a megsemmisítő zokogás. Én vagyok a hibás, gondolta, majd magzatpózba kuporodott. Fogta a hasát, és benne az ürességet. A hajába akadt egy-két porcelán darab, de nem zavarta.
Ha fájnia kell, fájjon!
„Miért voltam ennyire vak? – kérdezgette magától. – Nem akartam meglátni, csak pillanatnyi eltávolodásnak tűnt. Ahol ő járt, onnan pedig már mérföldekre voltam.” Majd amikor elsírta az utolsó könnycseppet is, kezére támaszkodva talpra állt, és az előszobaszekrény lomos fiókjában kezdett kutatni.
FORRÁS: UNSPLASH
Megtalálta a pillanatragasztót, amivel egyszer összeragasztották a kezeiket. Csak úgy viccből. Akkor még azt hitték, pont ilyen elválaszthatatlanok lesznek. Elkezdte összeragasztani a lila ibolyákat. Egyik darab jött a másik után, mint egy puzzle-t, úgy rakosgatta össze az életét és az emlékeit is.
Mintha a jövője vagy az élete függött volna rajta, kereste az illeszkedéseket. Amikor elkészült, meghallotta, hogy elfordul a kulcs a zárban, az ajtó pedig szélesre tárul. Megérkezett Gábor. Nem nézett a szemébe. Körbenézett a földön, és ráeszmélt: nincs már mit hozzávágnia, minden eltörött.
Átlépett a darabokon, vállával megütötte a férfi testét, ahogy elhaladt mellette, majd felvette a kabátot és a csizmát. Elindult az ajtón kifelé, az összeragasztott tálat a hasa előtt szorongatva, hogy senki ne lássa a repedéseket…
Nyitókép: Unsplash
