Az elfogadás álszent maszlag, amivel hülyítenek minket?

„Úgy vagy jó, ahogy vagy!” „Ne változz meg, te ilyen vagy, aki nem fogad el így, annak tedd ki a szűrét az életedből!” Nagyon divatos ma azt sulykolni az emberekbe, hogy csak annyi a dolgunk a világban, hogy önmagunk legyünk. A többieknek meg kutyakötelességük mindenestől, tapsolva elfogadni minket. 

Szerintem ez egy oltári álszent marhaság. Amikor ezt mondom, egyáltalán nem arra gondolok, amikor valaki elégedetlen valamivel, ami miatt nagyon elüt a többségtől, viszont nem tud rajta változtatni. Mondjuk, Erzsi barátnőnk ki nem állhatja a széles orrnyergét vagy a túl keskeny vállait. Ezeket nyilván el kell fogadni mindenkinek, Erzsinek is, hiszen ezek adottságok, amikkel – a méregdrága plasztikai sebészetet nem számítva – együtt kell élni.

Itt konkrétan azokra a szituációkra gondolok, amikor például egy gigantikus túlsúlyt cipelő, láthatóan minden lépcsőfokkal izzadva küszködő illetőnek mondjuk: „Ugyan, a kinézeted miatt ne zavartasd magad! Sokfélék vagyunk, és ez így van jól.” Helló, dehogy van így jól! Igenis hatalmában áll mindenkinek egy kicsit egészségesebben élni, durva elhízás esetén orvosi segítséget kérni. Nem a kinézete miatt, hanem egyszerűen azért, hogy tovább élhessen. No meg azért is, hogy élvezhesse azokat a dolgokat is, amiket jelen állapotában nem, vagy csak nagy nehézségek árán tud megtenni. Ha kéri a véleményünket, abszolút nem azzal segítünk neki, hogy kényelmes hazugságba ringatjuk és elhitetjük vele, hogy nyugodtan megposhadhat a tévé előtt, mert azzal semmi baj.

Forrás: Unsplash

Nehezebb a dolog olyankor, amikor nem külsőségekről, hanem viselkedésről van szó. Mostanában az a trendi, ha úgymond „különlegesek” vagyunk. Teca szereti a kupit maga körül, mert az olyan kreatív? Áh, semmi gond, ő így működik, így teljesedik ki, mindenki más meg fogja be a lepénylesőt! Azok is hallgassanak el, akik Trehány Tecával egy háztartásban élnek. Netán egy helyen dolgoznak és kénytelenek takarítani utána, máskülönben kiszorulnak a saját életterükből Teca kacatjai meg koszos cuccai miatt.

Tihamért is el kell fogadni a folyamatos bunkó beszólásaival együtt, mert hát őneki „szokatlan humora” van – aki nem bírja, ne beszélgessen vele, ugye, ha már ennyire intoleráns. Tahó Tihamérnak kijár a feltétel nélküli elfogadás, ő ugyanis Egyéniség, nagy E-vel, már bocs. Lusta Lujzát se biztassuk még véletlenül se! Ő akár előrébb is juthatna az életben, ha nem találna mindig valami kifogást arra, miért is nem mozdul meg és tesz egy-egy kis lépést saját magáért.

Egy frászt! Nem muszáj csendben, mosolyogva nézni és az elfogadás képmutató álarca mögé bújni. Igenis ártalmasnak találom, ha elhitetjük a másikkal: nem érdemes fejlődnie, nem kell magáért semmit sem tennie. Hová is lenne a világ, ha senki nem akarna csak egy kicsivel jobbá válni, kicsivel többet tenni, csak mert „jóvanaz úgyis”?

Van itt még valami: az elfogadás és az eltűrés közt baromi nagy különbség van.

Amíg valakit szerethetünk minden hibájával együtt is, nem vagyunk kötelesek boldogan tapsikolni a fenenagy egyéniségének, ha azzal magának, netán másoknak is kárt okozhat.

A régi közhelyben igenis van igazság: az igazi barát szól, ha csokis a szád. Azt gondolom, nem akkor vagyunk jó fejek, ha mindent csakúgy „elfogadunk”. Hanem akkor, ha tudjuk, mikor van helye a véleményünknek (segítek: kizárólag akkor, ha kérdezik). És meg tudjuk azt fogalmazni pozitívan, támogatóan és a másik megbántását lehetőleg elkerülve.

Nyitókép: Unsplash