Az ember akkor nő fel igazán, ha elveszíti a szüleit

Azt mondják, hogy akkor nő fel igazán az ember, amikor meghalnak a szülei. Soha nem hittem ebben. Jóanyám is sokszor mondta: addig örülj, amíg még én vagyok. Bár hittem volna neki, bár komolyan vettem volna! 

Soha nem felejtem el azt a napot és azt a pillanatot. November 28., szerda, 12:15. Csörgött a telefonom. 06-52-511-… Akkor jóanyám már egy hete a kórházban volt. Daganat. A legdurvább. Hasnyálmirigy. Olyan jó, hogy nem ismerte az internetet, a Google csodálatos világát, nem tudott rákeresni a betegségre. Így ő hitt, hitt az utolsó pillanatig – mert csak a hite maradt.

Ezzel szemben én sajnos az első pillanattól kezdve tudtam: jó eséllyel fél év. És épp fél évnél tartottunk. Vidéki asszony volt. Tudta, mi az élet sora. Tudta, hogy őszig ki kell bírni, mert be kell takarítani a veteményest. A falusi embernek ez a legfontosabb. Amíg nem végez az őszi munkával, addig nem hal meg. Higgyétek el, így van! Az én jóanyám is ennek megfelelően élt.

Élesen él bennem az utolsó kép, amikor még kinn volt az udvaron. A diófa alól gereblyézte a levelet. Mert az udvaron rendnek kell lennie. Szerintem ekkor már érezte, és rendet akart hagyni maga után. És már csak a diófa levele volt, ami nem annak rendje és módja szerint volt a helyén.

Pár napra rá vittük be a kórházba, ellenőrzésre meg EKG-ra. Vittük vele a kórházas bőröndjét is. Fogkefe, fogkrém, hálóing, szép új, mert a kórházba nem megy be a vidéki ember csak úgy. A kórházra készülni kell, oda a legszebb ruháit viszi az ember, mert ott ki van szolgáltatva, ott ismeretlenek látják, ismeretlenekkel találkozik, és hát ott van az orvos is, és az orvos fontos ember, tőle függ az ember élete.

Haza már nem hoztuk, benn maradt. Örült. Ezt szerette volna. Ismét előjött belőle a vidéki ember: ő nem akar a családnak teher lenni. Bár tudta volna, hogy nem teher, bár tudta volna, hogy a mi életünknek is az volt az alapja, hogy az ember a szüleit tiszteli, becsüli, segíti, és ott van mellettük, amikor kell. Tudhatta volna, hiszen ő tanított erre.

Szóval bennmaradt. Boldog volt, nagyon boldog, hiszen olyan helyen sikerült elhelyeznünk, ahol körbeugrálták, ahol figyeltek rá. Megnyugodott. A ráncai kisimultak. Tudta, hogy jó helyen van, már elengedheti magát, már jöhet, aminek jönnie kell. És mi is tudtuk, hogy jönni fog. 5 nap telt el. Végigment minden fázison.

A földi dolgok elrendezésén, a zaklatottságon, majd a nyugalom napja következett. Igen, utolsó előtti napon nagyon nyugodt volt. Már talán valahol máshol volt. Rám nézett, de tudtam, hogy nem engem lát. Már más személy volt előtte, talán már odaátról. Másnap valahogy éreztem munka közben, hogy be kellene mennem hozzá ebéd helyett.

Valahol reménykedtem benne, hogy ott leszek mellette abban a pillanatban… 12:15. Ültem az asztalnál. Vertem a gépet, épp írtam valamit. Megcsörrent a telefon. 06-52-511-… és nem akartam felvenni. Ismeretlenül is tudtam, hogy ki hív és miért. Kis idő múlva mégis felvettem.

– Kezét csókolom! Mondja, hogy ez nem az a hívás, amit az ember soha nem akar megkapni.

– Sajnos az.

– Máris megyek be, ugye ott lehetek mellette, míg elviszik?

– Igen.

– Köszönöm. Rohanok.

Rohantam. Ott volt. Meghalt.

Hogy felnőttem-e? Igen! Már nincs, akit felhívjak, ha valami nem jó, vagy ha valami jó. Mert ugyebár az embert a szülei mindig meghallgatják, akkor is, ha fogalmuk sincs arról, hogy miről mesél. A szülő ilyenkor is hallgat, szeret, nyugtat. Mert ez a szülő. Ha sok száz kilométerre van tőled, akkor is átölel.

Hiányzik. Néha még ma is felhívom a vezetékes számán. De nem csöng ki. A hívott számon előfizető nem kapcsolható… Már 3 éve nem kapcsolható, már 3 éve nem tudom elfogadni, már 3 éve, hogy felnőttem. De én szeretnék újra gyerek lenni!

Marozsán Imre

Nyitókép: Unsplash