Azért élsz rossz kapcsolatban, mert azt hiszed, ez a normális?

2022-03-26 Pechál Péter Szerintünk

Az első néhány párkapcsolatunkban még naivak vagyunk. Vagy csak reményteljesek. Akkor még azt hisszük, hogy a világ egy szebb hely, mint amilyen valójában. Vagy legalább könnyebb. És azt, hogy szeretni valakit egyszerű, boldognak lenni nem is olyan nehéz.

Aztán sorra jönnek a kapcsolati tapasztalatok. Ez a konszolidált megfogalmazása annak, hogy szívunk, mint a torkosborz. Mindenkit érnek csalódások, “nem hiszem el, hogy ez megtörténhet” élmények. Amikor az, akit szerettünk, átvert, megcsalt, kihasznált, kidobott. A legrosszabb pedig talán az, amikor mi magunk csináltunk olyan baromságot, amivel tönkretettük a kapcsolatunkat.

Szóval idővel rájövünk, hogy nem is létezik ilyen magától értetődő, könnyű kis boldogság. Mindig vannak harcok, kudarcok, csalódások, a lelkünk, tudatunk próbál alkalmazkodni. Az első embertől az első árulás sokkal jobban fáj, mint utána a másodiktól vagy a harmadiktól, utána pedig talán már kicsit várjuk is, hogy na mikor jön a következő… Megedződünk, “okosabbak” leszünk, igyekszünk nem összetörni.

Persze ez nem azt jelenti, hogy semmi sem fáj, csak nem ér a meglepetés erejével, hogy ilyen megtörténhet velünk. Talán valamennyivel könnyebben túl is teszi magát rajta az ember, hiszen van már gyakorlata a katasztrófakezelésben. Felnőttként reálisabban látjuk a párkapcsolatokat, és remélhetőleg saját magunkat is. Tudjuk, hogy amikben emberek vesznek részt, sosem lesz tökéletes, mert mi magunk sem vagyunk azok.

Ezért nem minden hibának van akkora súlya. Viszont könnyű átesni a másik oldalra is. Amikor valaki meggyőzi magát, hogy nem is olyan gáz a párom, hiszen van nála sokkal rosszabb is. De attól senki nem lesz jó, hogy van nála rosszabb, és nem lehet annyi elég, hogy ne legyen nagyon rossz. A személyiségeden múlik, hogy hogyan dolgozol fel egy tapasztalatot.

FORRÁS: UNSPLASH

Azt váltja ki belőled, hogy zéró toleranciával kezeled a hasonló dolgokat, vagy hozzászoktatod magad a gondolathoz, hogy ez tulajdonképpen normális. Például, ha kiderül, hogy valakit csal a párja, akkor sokaknál ez azonnali szakító ok. Nincs megbocsátás, és a jövőben még jobban ki lesz hegyezve arra, ha valaki nem mutatkozik teljesen fedhetetlennek.

Mások pedig beleesnek abba a hibába, hogy akár több megcsalást is elnéznek. Sőt, akár meggyőződéssel állitják, hogy tulajdonképpen ez egy idő után minden kapcsolatban előjön, és hülyeség úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Tehát tulajdonképpen ő egyszerűen csak bölcsebb azzal, hogy ezt belátja. Akkor is, ha neki ez egykor szörnyű élmény volt, hozzászoktatta magát a gondolathoz – inkább nem vesz tudomást róla, normalizálja ezt az állapotot, mintha nem is lenne jobb választása.

Pedig azt hiszem, itt is hiba, ha végletekbe esünk. Nem lehet úgy sosem boldog párkapcsolatunk, ha egy túlidealizált partnerre várunk, akivel majd minden tökéletes lesz, és nem vagyunk képesek elfogadni az emberi esendőségünk határait. Viszont akkor sem lesz az, ha beletörődünk, belekeseredünk a csalódásokba, és az egyébként tarthatatlan állapotokat normálisnak tekintjük.

Persze mindenki saját maga döntheti el, hogy neki mi fér még bele.

De azért, mert már sokszor pofára estél, sokszor megbántottak, nem szabad elhinni, hogy rendben van, ha rosszul érzed magad. Hogy ilyen a sors, ilyen az élet, ilyen egy párkapcsolat. Nem azért vagy valakivel, hogy szépen, fokozatosan teljesen kiégesse a lelked. Baj akkor van, ha már semmi se fáj.

Nyitókép: Unsplash