Baj, ha nagyon akarok szeretni?

„Túl sokat tettél bele” – mondja magának mindig, de hát mit csináljon, maximalista volt egész életében. Sok sót tesz a pörköltbe, sok borsót a levesbe, sőt, alkalmanként a tejbegríz annyira kemény lesz, hogy csak késsel tudja vágni. 

Amikor süteményt süt, mindig úgy gondolja, hogy a cukorból is inkább egy-két dekával több legyen, mint kevesebb, biztos ami biztos.

A barátai azt mondják neki: „Ne akard annyira!” De ő fél szívvel nem tud élni. Még abból a rohadt olívabogyóból sem tud kidobni egy szemet sem, pedig utálja. A fejében a gondolatok rendszerint össze-vissza rohangálnak.

Mindent vagy semmit.

Mindig ez kattog odabent, égni vagy kihunyni, de pislákolni felesleges… Az élete minden területén ez volt a mottója, mert aki valamit akar, az törekszik rá, hogy megkapja. Talán csak céltudatos volt, és nem a túlzott akarás definíciója illett rá.

FORRÁS: UNSPLASH

Egyszerűen mindent megtett mindenért, amire vágyott. Sőt, gyakran még a mindennél is többet. Az arany középút gondolata is taszította, sosem volt kényelmes neki a langyos vízben, így maradt a teljes küzdelem vagy az odaadás.

Az egyik hétfő reggel aztán, mikor megszokott módon ott ült a pszichológusnál a kellemesen otthonos szürke fotelben, egyszeriben meghallotta. Úgy ordított a puha szó keresztül a dobhártyáján, hogy beleszédült a felismerésbe: „Évi, túl sokat teszel bele. Ne akard annyira!” Megmondták a barátai is, de az annyira idegennek hatott. Erre itt van valaki, aki az érzelmek okleveles mestere, kimondja, és hat. Egyszer csak végre tényleg, igazán meghallotta.

Végigvette tételesen a sós húst, a borsós levest, az agyonvajazott kenyeret, a túlcukrozott kávét, a sötétbarnára sütött kekszeket, és hozzácsapta a gondolataihoz az összes emberi kapcsolatát. Ezek szerint ott is túl sokat ad. Tényleg ennyire akarja? Vagy csak ilyen típus – nyugtatta magát.

Ha kevesebbet adna, már megjátszaná magát, és nem ő lenne teljesen, ha nem szeretne annyira. Mit kezd azzal a rengeteg cukorral, amit mások kávéjába keverhetne? Miért érzi fontosnak, hogy adjon, akkor is, ha nem kap vissza eleget? Hirtelen egy olyan gondolatlavina zuhant rá a magasból, amik ismerősek, mégis újak voltak.

Rájött, hogy minden agyonnyomja már. Túl sokat tett önmagából, a boldogságából, a sikereiből, az empátiájából, a törődéséből, az érintéseiből másokba – és keveset a saját életébe.

Túl sokat nyom a mérlegen a másik oldal ahhoz, hogy egyensúly legyen. Eszébe jutott: vajon az ő oldalára raknak-e eleget, és neki ki teszi édesebbé a reggeli keserű kávékat…? Ott ült, nézte a halványkék vonalakat a csuklóját, és arra gondolt, ahogy elfolyik a vére más emberek ereiben. Egy dolgot felejtett el: hogy saját magáért is ugyanennyit kéne tennie.

Hazasétált, de az egész útra nem is emlékezett, mert a gondolatok beszőtték a tudatát. Aztán lezuhanyozott, pizsamába bújt és lefeküdt. Mielőtt elaludt, felötlött benne a kérdés: vajon melyik kapcsolatom éli túl, ha én most egy kicsit nem ápolom?

Nyitókép: Unsplash