Boldog magányban várom, hogy egyszer szerethessek!

2022-03-31 Musa Dóri Szerintünk

Ha visszagondolok az egyedül töltött éveimre, az jut az eszembe, hogy sokkal több hülyeséget csináltam egyedül, mint valaki mellett. És pontosan tudom, hogy nekem például borzasztó nagy szükségem volt ezer meg egy hülye döntésre, hogy tudjam, mi az, amit már nem akarok.

Megrögzötten vágytam a szeretetre, de nem tudtam saját magamnak sem megfogalmazni, hogy mi az az érzés, amit ennyire keresek. 27 éves voltam, amikor először egyedül voltam. És tudod, mit éreztem? Felszabadulást. Természetesen az elején még nagyon hiányoztak azok a már jól megszokott dolgok, amiket egy kapcsolatban kaptam. Fázisaim voltak. És leginkább az önsajnálat programja futott nálam.

Például, hogy azért vagyok egyedül, mert csúnya vagyok, mert béna vagyok, mert hülye vagyok, mert nálam csak jobb nők vannak. Azért vagyok egyedül, mert nem vagyok szerethető, mert az apám sem kíváncsi rám, akkor más férfi miért lenne? Azért vagyok egyedül, mert nem voltam elég kitartó, mert mindenkiben a hibákat láttam már, mert nem találom azt a szeretetteljes érzést, amit keresek, amiben megnyugodhatok.

Elítéltem saját magam. Megköveztem saját magam. És őszintén, eszembe sem jutott, hogy bármi dicséretre méltót találjak magamban. Azt hiszem, mindenki képes önmagát annyira sajnálni, hogy az már szinte fáj. Ha nem is mindenki, mert nem illik általánosítani, ne haragudj, én tudtam. Világbajnok voltam benne. Kerestem azt az átütő pillanatot, amikor ez megváltozott.

Egy nagyon kedves barátomnak köszönhetem, amikor szó szerint megfogta a két vállam és erősen megrázott. Azt mondta: „Most kezdődik életed egyik legszebb időszaka, ismerd meg magad, és ne rinyálj tovább, szedd össze magad, fordítsd az előnyödre az érzéseidet, szeretlek.” Akkora hatást gyakorolt rám minden kimondott szavával, hogy esélyt adtam magamnak.

FORRÁS: UNSPLASH

Életemben először megengedtem, hogy olyan legyek, amilyen vagyok, és ne olyan, amit mások szerettek volna. Az egyedüllétet és a társas kapcsolatot is a szenvedéssel társítottam, mert túl sokat láttam abból, hogy az ember képes szenvedni együtt is, és képes szenvedni egyedül is. Aztán egyik reggel úgy keltem fel, hogy én meg képes leszek boldogan élni egyedül is, és mással is.

Érdekelni kezdtek a gondolataim, az érzéseim, érdekelni kezdtek a döntéseim miértjei. Emlékszem, szörnyen mérges voltam akkoriban, mindig mindenért másokat hibáztattam, miközben mindenki csak annyit tehetett meg velem, amennyit én megengedtem. Óriási kitartás, küzdelem és erő, barátok és álmatlan éjszakák sora kellett, míg képes voltam szembenézni azzal az emberrel, aki 27 évig gyűjtötte a fájdalmas pillanatokat és soha nem beszélt róla őszintén.

Rengeteg könyvet olvastam közben, iskolába jártam, ahol pontosan ezekről tanulhattam, és tényleg olyan emberek vettek körbe, akiktől bátran kérdezhettem. Akiknek megnyílhattam, akik értettek, akik valószínű már pontosan átmentek azokon a fázisokon, ahol én még csak evickéltem. És újra elestem, majd felkeltem. Nagyon untam az egészet, de mentem…

Sokszor éreztem, hogy hiányzik mellőlem valaki, hogy ezt jobb lenne ketten csinálni – de amikor jött valaki, és ketten csináltuk, nem tetszett. Akkor ismét tudtam, hogy még mindig egyedül a legjobb nekem, és az ember nem használati tárgy, hogy legyen, aztán másnap már ne legyen. Végül csupaszra vetkőztettem magam önmagam előtt, és sorra vettem az eddig megélt éveket, döntéseket.

És az elszalasztott lehetőségeket is, hogy ne fájjon már annyira, hogy kiöljem magamból azt a sóvárgást, hogy „mi lett volna, ha…” 4 évbe telt, mire megtanultam: nem az a szeretet, ha az arcomba mondják, hogy „szeretlek”, hanem ahogy bánnak velem, ahogy szólnak hozzám, ahogy foglalkoznak velem. 4 év volt, mire kimásztam a szarból, és nagyon messze még a vége, de már könnyebb.

Először magamon gyakoroltam, én hogyan vagyok képes szeretetteljesen viselkedni magammal. A mai napig nehéz, de nem a tökéletességre törekszem. Nekem az egyedül töltött évek rengeteget adtak – és tudom, hogy történet és történet között is rengeteg a különbség. Főleg, mert soha nem érezhetjük ugyanazt, amit a másik.

Lehet mondani, hogy én még fiatal vagyok, még előttem az élet, még küzdhetek, még álmodhatok. De akkor is hiszem, hogy egy idősebb, tapasztaltabb, meggyötört szívű embernek is jár a boldogság, hogy itt nem beszélhetünk arról, ki mennyi idős, mert nem hihetjük azt, hogy lemaradtunk a nagy szerelemről vagy a boldog pillanatokról.

Hiszem, hogy új esélyt adni egy nagy veszteség után óriási kockázat, de a szív megérdemli, hogy boldogan dobbanjon, szeretetben és békességben.

És ha ez egyedül jó, akkor legyen egyedül. Ha pedig társsal a kézben, akkor vele. Egy dolog a fontos csak: szeretetben élni. És be kell vallanom, hogy én a szeretetteljes életre valójában egyedül voltam képes őszintén felkészülni.

Nyitókép: Unsplash