Börtönviselt ember vagyok, nem érdemlek még egy esélyt?

Egy éve jöttem ki a börtönből. Nem, nem vagyok bűnöző. Még a börtönben sem váltam azzá. Egy hülye vagyok, aki túltolta az életet, nem ismerte a határokat, és így nagy bajt okozott.

Elütöttem valakit. Iszonyatos mennyiségű alkohol volt a véremben. Nagyon súlyos sérülést okoztam. Szegény ember hónapokig kórházban volt, mire talpra állították. Egyszerűen nem vettem észre, amikor elém lépett, nem láttam sem őt, sem mást.

Csak mentem, mint egy barom. Haverokkal ittunk, valaki beszólt, jól felhúztam magam, és beültem a kocsiba. A rendőrök azt mondták, csoda, hogy az autót megtaláltam, annyira részeg voltam. Annak az időszakomnak törvényszerűen rossz vége lett. Nincs mentségem.

Mondhatom, hogy elvitt az élet, de én vittem magam, engedtem, hogy ez történjen. Két évig ki sem láttam a piálásból. Ki tudja, mi lett volna a vége számomra, ha akkor este nem okozok majdnem végzetes balesetet. Amikor kimondták az ítéletet, tulajdonképpen megkönnyebbültem.

Egyrészt jogosnak éreztem, másrészt tudtam, lehet, hogy ez az egyetlen lehetőségem a változásra, a kilépésre abból a világból, ami egyébként biztosan a végemet jelentené. Furcsa ma így visszagondolva, hogy akkor ott, a bíróságon, mennyire értékesnek tartottam az életem.

FORRÁS: UNSPLASH

Ahhoz képest, hogy előtte mindent megtettem azért, hogy teljesen lenullázzam magam: emberileg, erkölcsileg, mindenhogy. Amikor először záródott be mögöttem a börtönajtó, akkor voltam a legbiztosabb abban, hogy más emberként jövök ki onnan. Azt hiszem, ez segített túlélni ezt az egészet.

Lehúztam másfél évet, megláttam valami olyat odabent, amiről semmit sem tudhatnak azok, akiket nem zártak be soha.

Az ember gondol magáról valamit. Jó esetben jókat, rossz esetben rosszat. Legrosszabb esetben nagyon jókat gondol magáról, miközben valami legalja életet él. Én a legrosszabb eset voltam. Hangadója egy csapat férfi testbe bújt hülyegyereknek, akik azt érezték, hogy az alkohol, a durva bulik, a teljesen céltalan élet a menő.

Mert a munkát csak eszköznek tekintettem a buli számlák kifizetéséhez, és soha nem láttam tovább egy napnál. Csak meneteltem, meneteltem valami baljós jövő felé – ma már tudom, hogy a börtönkapu felé. Szegény apám, akit évekre teljesen kizártam az életemből, az ítélet után sírva mondta: „Muszáj elzárnod magad elől magad fiam, és ezt úgysem tetted volna meg önszántadból.”

Tényleg elzártam magam. Saját döntésem volt, hogy nem beszélek senkivel kintről, amíg bent vagyok. Magamévá tettem egy elzárt világot, annak minden drámáját, piszkosságát, gyötrelmét, hogy utat találjak magamhoz. Aki csinált már olyat, hogy egy fájdalmas sebébe szándékosan belenyúlt, hogy még inkább fájjon, az tudja, hogy miről beszélek. Vezekeltem. Volt miért. Kis híján embert öltem.

Persze voltak iszonyatos mélypontjaim, szélsőségesen rossz gondolataim. De egyszer csak jött egy áttörés. Amikor megéreztem és megéltem, hogy milyen felszabadító érzés józannak lenni. Nem alkoholtól mentesnek, hanem valóban józannak. Tisztán és világosan látni az életem. Az összes ballépésemet, bűnömet egyben.

Látni, és mégis élni akarni. Levakartam magamról a koszt. Először nem találtam alatta semmit, aztán már észrevettem valakit. Akkor még nem tudtam ezzel mit kezdeni, de mire szabad lettem, már nagyon is tudtam, hogy ez mit jelent. Nagy szavak nélkül mondom, hogy új emberként jöttem ki. Nem kerestem senki társaságát a régiek közül, sőt, semmilyen kapcsolódást az előző életemmel.

Édesapám várt, egy egész éjszakát átbeszélgettünk. Azt mondta, büszke rám és meglesz a jutalma annak, hogy ezt ilyen szépen végigcsináltam. Jutalmat nem érdemeltem, és nem is vártam. Na, nem is jött. Tulajdonképpen az elmúlt egy évben nem nagyon találkoztam olyan emberrel, aki ha megtudta, hogy börtönben voltam, kíváncsi lett volna rám egy kicsit is.

Vagy esetleg bármilyen valódi lehetőséget adott volna. Lyukra futok folyamatosan. Egyszer valaki világosan ki is mondta: „Figyelj, annyi rendes ember van, akinek soha nem volt semmilyen balhéja! Inkább azoknak adok munkát, ha tudok.” Emlékszem, semmi mást nem tudtam mondani, csak annyit: „Hidd el, már én is rendes ember vagyok.”

Nem akarom eltitkolni, hogy börtönben voltam, és azt sem, hogy miért. Nem akarok hazugságra építeni kapcsolatokat. Most keményebben járom a pokol útjait, mint eddig bármikor. Hiszen látom magam előtt a börtön előtti életem, ami maga volt a pokol.

És élem a jelent, amelyben minden út, amin tisztességgel elindulok, zsákutcának bizonyul. Mintha bezártam volna magam valahová és eldobtam volna a kulcsot, amit már hiába találtam meg: nemhogy kicserélték a zárat, de be is falazták az ajtót. Hibáztam, de megfizettem érte. Nem érdemlek még egy esélyt?

László történét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash