A jó anyák feláldozzák magukat a családért?

– Szia! Mit csinálsz? – kérdezi tőlem a férjem telefonon. 

– Dolgozom.

– Csináltál valami ebédet?

– Nem. Dolgozom.

– De kenyér sincs itthon.

– Jó. Viszek majd, ha megyek hazafelé.

– A kutyát is el kéne vinni orvoshoz.

– Este elviszem.

– Tudod, elvinném én, csak még fáj a lábam. Apropó, hozol kötszert a gyógyszertárból?

– Persze.

– Mikor jössz?

– Hamarosan, csak előbb elmegyek a gyerekért, elviszem edzésre, utána hazaugrok. Most viszont leteszem, mert jöttek hozzám.

10 perc múlva, sms:

– Nem találom a kék farmerem. Nem tudod, hol van?

– Szennyes.

– Jaaaa! Azt hittem, már rég kimostad.

1 óra múlva gyerek a suliból:

– Anya, hánytam. Értem jössz?

Egész életemben azt vallottam, hogy egy anyának a család legyen az első. Legyen a nő a hétköznapok motorja, a gyerekei mindig számíthassanak rá, teremtsen nyugodt, békés otthont. Ezt láttam a szüleimtől, ezt hoztam magammal.

Megszülettek a gyerekeim, és teljes természetességgel soroltam magam mindenki mögé. Mert ha én csinálok valamit, azt nem csinálom félig! Ha a családnak szüksége van rám, akkor kapjon meg mindenestől! Ez a nők sorsa! Megy ez nekem is! Néhány éve aztán kezdtem úgy érezni, talán mégsem arra születtem, hogy a saját gondolataimat se halljam.

Elkezdtem másra vágyni. Már nem elégített ki a háztartás, a családi logisztika és a gyerekek szükségleteivel járó feladatok háromszögében történő kapkodás. Szerettem volna pénzkereső lenni. Sikerélményekre vágytam egy nekem való munkában. Tanulni akartam. Fejleszteni magam. Szűknek kezdtem érezni a család motorja szerepét, ahol az önfeláldozás természetes, az alázat alapvető, a fáradhatatlanság alap.

Szerencsére támogató háttér mellett megtaláltam magam. Kaptam időt, hogy tanulhassak, és esélyt, hogy kipróbálhassam magam a családon kívüli életben is. Mindenki örült. Anya pénzt keres. Egy darabig. Majd kezdtek visszacsorogni a kérések. Kezdett érthetetlen lenni, ha eddig megcsináltam ezt-azt, most miért nincs kész? Jöttek a szemrehányások.

Kosz van! Nincs tiszta ruha! Mindig dolgozol! Hogy felejthetted el? 

Én meg jogosnak éreztem, hiszen a család motorja vagyok. Nélkülem szétesnek, éhen halnak, megeszi őket a kosz, bukdácsolni fog a gyerek az iskolában, csavarogni kezd, elhagy a férjem, meg a gyerekem is… Micsoda anya vagyok! Gyötörtek a gondolatok. Hol végződik a család, és hol kezdődök én? Meddig normális, hogy minden a nyakamban van, és hol kell meghúzni a határt?

Lehet-e 15-20 év család, anyaság után kitörni a háztartásbeliségből, úgy, hogy ne veszítsem el azokat, akiket a világon a legjobban szeretek? Ma már látom, lehet. Nehéz, de lehet. A legnehezebb az, amikor azt érzem, nem vagyok képes 100 százalékosan végezni a munkám, mert mindig van valami fontosabb otthon. Szükség van rám. Kellek nekik. Nélkülem nem megy semmi. Nehéz, hogy járnám a saját utam, de közben visszahúznak.

Persze tudom, jogosan akarnak visszatartani, hiszen sok-sok évig csak értük éltem, mégis rosszulesik, hogy természetesnek tartják, nekem nem lehetnek álmaim. Nehéz, amikor próbálok lefaragni az otthoni kötelezettségeimből, de jön a lelkiismeret-furdalás: „Ági! Nem ezt láttad anyukádtól! Legyél önzetlenebb!”

Szerencsés, aki elsőre érzi az egyensúlyt a család és az önmegvalósítás között. És van, aki maga elé tolja a családját, gyerekeit, és csak ha már úgy érzi, hogy pótolható, akkor kezdi el az önmegvalósítást. Én a második táborba tartozom. Nekünk kicsit nehezebb. De annál motiválóbb.

Nyitókép: Unsplash